A Kazinga Nemzeti Parkot 1952-ben alapították a George- és az Edward-tó vadrezervátumok egyesítésével. Két évvel később nevezték át Erzsébet Királynő Nemzeti Parknak. 1921-ben a régió  lakosait, a basongara törzs tagjait álomkór és marhavész sújtotta nagy halálozási aránnyal. Minden bizonnyal az angol gyarmatosítók okozták ezt szándékosan az állatállomány oltási kampányának ürügyével.  Az életben maradottak többsége elvándorolt, az ott maradt néhány száz embert pedig erőszakkal kitelepítették, hogy vadrezervátumot hozzanak létre. Otthonaikat felgyújtották és állataikat levágták. A terület elképesztő biológiai sokféleséggel rendelkezik: vízilovaknak, bivalyoknak, elefántoknak, varacskos disznóknak, antilopnak és sokféle látványos madárnak ad otthont. Számos ökoszisztémát és természeti látványosságot foglal magában: esőerdők, szavannák, szurdokok, vulkanikus tájak és különleges krátertavak.

Idi Amin rémuralma alatt a nemzeti park súlyos károkat szenvedett. 1972-ben kiutasították Ugandából az összes ázsiai származású lakost, amely katasztrofális hatást eredméyezett a gazdaságra nézve. Ekkor az ország vállalkozásainak 85%-a ázsiai tulajdonban volt. A cukorgyártás leállásával az import jócskán megnőtt, az infláció hatalmasra duzzadt, a turizmus pedig leállt. A nemzeti park élővilága is károkat szenvedett, az orvvadászatot semmi sem korlátozta. A leghírhedtebb börtön banán- és papapjafák fák által benőtt domboldalon volt elrejtve az Edward-tótól nem messze, az Erzsébet Királynő Parkon belül. A titkosrendőrség emberei mindenkit összegyűjtöttek: gazdagokat, szegényeket, külföldieket, valódi és képzelt bűnösöket egyaránt.  Minden este érkezett egy teherautó, hogy elszállítsák a holttesteket és a tóba dobják. A körülbelül kétszázezer fogolyból egy sem tudott megszökni. A kínzókamra sötét alagutak hálózataiból állt elektromos ajtókkal. Az épületet körülvevő vízmedencébe szintén áramot vezettek, hogy senki ne tudjon megszökni onnan. Néhány elítéltnek már a helyszínre érkezés előtt sikerült a vízbe ugrania, így elkerülték a kínzásokat. Akiket letartóztattak, bekötött szemmel reggeltől estig egy helyben járattak, hogy összezavarodjanak és ne ismerjék fel azt a helyet, ahová vitték őket. Lukwiya anglikán tiszteletes talán egyedüliként élte túl a börtönsziget borzalmait. Őt azzal vádolták igaztalanul, hogy részt vett az Idi Amin elleni egyik merényletben. Miután bevitték a kínzókamrába, levetkőztették és megverték. A katonák között sokan alkoholt és kábítószert is fogyasztottak. Folyton beismerő vallomást követeltek tőle, de valamiért nem ölték meg, mert babonásak voltak. Lukwiya beszélt azokról a csontokról és koponyákról is, amelyeket a táborban heverve már kifehérített a Nap és keselyűk lakmároztak belőlük. A titkosrendőrség emberei különböző feladatokat láttak el. Bagirre például megkapta a Kasalamatu jelzőt, mert minden elítélt fülét levágta, aki nem volt hajlandó vallomást tenni. C. Olla kalapáccsal zúzta össze az emberek fejét, majd kivágott egy-egy darabot a fenekükből és azt megetette más elítéltekkel. Minden megvolt, ami kellett egy vallomás kicsikarásához: fűrész a testrészek levágásához, harapófogók a nemi szervek megszorításához és hegesztő az égetéshez. Nőket és gyerekeket sem kíméltek, ha nem azt mondták, amit hallani akartak. Különösen az Obotét támogató langi törzs körében végeztek népirtást, de mivel a törzs tagjai között gyakran kezdődött O-val egy név, sokan csak nevük miatt haltak meg. A katonák leginkább azokat büntették meg, akik szökni próbáltak. Az egyik elítéltnek a kínzásokat követően nagy seb keletkezett a fején, melyben kukacok kezdtek fejlődni. A férfit természetesen nem szállították kórházba, de végül az egyik kevésbé kegyetlen börtönőr agyonlőtte, hogy megszabadítsa fájdalmaitól. A halottak többségét berakták egy teherautó csomagtartójába, amely tele volt vérrel és elszállították a tóhoz. Itt a bizonyítékokat gyorsan eltüntették a krokodilok. A mai napig nem tisztázott, hányan vesztették életüket Idi Amin rezsimje alatt, a becslések százezer és ötszázezer között mozog ezek száma.

 A Kyambura- vagy Chambura- szurdokot a Majmok Völgyének is hívják, amely  a nemzeti park keleti részében rejtőzik. Az itt élő csimpánzok elszigetelődtek a többitől az erdőirtások következtében. A természetvédők attól tartanak, hogy ez beltenyésztéshez és mutációkhoz vezethet. A nemzeti parkon belül található másik híres erdő, a Maramagambo neve lefordítva némát jelent. Megnevezése abból a legendás történetből ered, amely két eltévedt gyermek csodával határos módon történő megmenekülését írja le. Egy hónapos távollét után sikerült visszatérniük falujukba, ahol már mindenki halottnak vélte őket. Mivel nagyon kimerültek voltak, nem tudták kiejteni a szavakat és mindegyiknek elharapták a végét.  Elmondásuk szerint a szellemek tették ezt velük, mert tiltott helyre tévedtek, a denevérek  titkos barlangjába. A Maramagambo-erdő ritka madárfajairól is híres, többek között olyan ritka fajták fordulnak elő itt, mint a Ruwenzori turákó, a fehérnyakú galamb, a papiruszkanári és az afrikai zöld galamb. A sűrű aljnövényzet gyilkos hangyák élőhelye, amelyek sokszor száz méter hosszú falat alkotnak, de így is nehéz észrevenni őket. Állítólag történt olyan eset is, hogy embereket ettek meg. A legismertebb természeti látványosság az erdőn azonban még a gyilkos hangyáknál is veszélyesebb lehet. Ez nem más, mint a Denevér-barlang, amely 2008 óta nem látogatható. A hírek szerint itt fertőződött meg először a Marburg-vírussal az a holland nő, aki a helyszínen járt és érintkezett a denevérekkel. A vírus által megfertőződött betegek  szellemszerű állapotba kerülnek, kifejezéstelen arc és mélyen ülő szemek jelzik a fertőzés előrehaladtát. A halál jellemően két hétig tartó betegség után következik be. Habár a tömegesen fertőzött denevérek ökológiai katasztrófát idéznének elő, azért nem árt óvatosnak lenni, mert néhány példány még napjainkban is hordozhatja a gyilkos vírust.

A denevér kapcsán a valamikor itt élő basongara törzs legendái között fennmaradt egy érdekes történet is. Gulu, a Felhőföld királya  Nambi távozását követően nagy tanácsot hívott össze és megajándékozott mindenkit. A denevért és a galambot kérte fel, hogy hívják meg a találkozóra a Napot és a Holdat. A galamb gyorsan elrepült, átadta az üzenetet a Holdnak, aki időben a tanács elé járulhatott. A denevér azonban lusta volt, minden útszakasznál megállt pihenni és aludni, így a Nap nem kaphatta meg az üzenetet. Végül a galambtól tudta meg a Nap is, hogy milyen eseményre hívták meg. Az ünnepség tetőpontján Gulu, Felhőföld királya ezüstköpenyt adott a Holdnak, majd ezt mondta neki:

- Ragyogj a Föld felett, ahol most Nambi él, hogy éjszaka is láthasson. Nambi minden gyermeke szeretni fog téged és amikor meglátnak, öröm tölti el a szívüket.

Ezután a Naphoz intézte szavait: - Adok neked egy aranyköpenyt. Tekerd magad köré egész nap, hogy Nambit és gyermekeit ne perzseljék meg sugaraid. Ragyogj mindig, éltesd a fákat, a virágokat és a kerteket.

A tanácskozás végén minden vendég megkapta az ajándékát. A Nap ezután a denevér keresésére indult, de az elbújt előle és senki sem találta meg. A denevérek a mai napig egész nap elbújnak a házak teteje alatt és a sötét barlangokban. Amikor meglátják, hogy a Nap lesüllyed a horizont mögé, zajongani kezdenek, hogy felkészüljenek az éjszakai életmódra. Ha azonban az egyik fiatalabb és ostoba denevér túl későn ér haza, a Nap azonnal megöli sugaraival.

A Kazinga-csatorna néven elhíresült folyószakasz a két nagy természetes eredetű tavat, az Edward-ot (Rweru) és a George-ot (Kutunguru) köti össze. Utóbbit a Hold-hegységből eredő patakok és folyók táplálják. Rengeteg víziló és krokodil otthonának számít. A Mweya vagy Kasenyi-szektor a szavannák világa. Nagyon sokan látogatják a helyet szafarik keretein belül, mert az itt élő oroszlánokat szinte mindig lehet látni, akár nappal is. Számukat kétszázra becsülik, ami talán annak köszönhető, hogy a szavanna bővelkedik egyik fő zsákmányuk, a Kobo-antilopok csordáiban. Nem messze innen kialudt vulkánok maradványai uralják a tájat, amelyek korántsem ártalmatlanok. A robbanási kráterek által okozott kitörések rendkívül erősek voltak és nagy károkat okoztak. A Katwe-kráter hajdanán vulkáni tevékenység hatására jött létre, a mély üregek pedig idővel megteltek vízzel. Így alakultak ki azok a krátertavak is, amelyek a nemzeti parkon belül tömegesen fordulnak elő Fort Portal városától nem messze. A tavak egy része még mindig kéntartalmú gázokat bocsát ki. A Katwe robbanó kráterei közül egyértelműen a Kyemengo a legismertebb, itt sókitermeés folyik. A száraz évszakban a sós víz elpárolog, ami sókristályok képződéséhez vezet. A nők a tó felszínéről szedik össze a kérges sót, míg a férfiak az alsóbb részeken lévő tömböket gyűjtik össze. Mivel a Katwe-tó vize mérgező és kellemetlen szagot bocsát ki, ez mentálisan és fizikailag is érinti a dolgozókat. A nők  lisztet helyeznek a nemi szerveikbe, a férfiak pedig védőruhát viselnek. Az eddig ismert legmélyebb tó, amelyet meg is mértek, a Kyaninga (220 méter). Vize igen magas ásványianyag-tartalomban, ezért még algák sem élnek benne. Egyike azon kevés ugandai tavaknak, amelyekben biztonságosan lehet úszni. 

Meglehet a robbanó tavaknál is híresebb az Afrika térképéhez nagyon hasonlító Nkugute, amely szintén vulkanikus eredetű. Leginkább  furcsa és megmagyarázhatatlan rejtélyeiről ismert.  Sokan emberevő tónak hívják, mert minden évben megevett egy kisfiút és egy kislányt. Senki sem tudta előre megjósolni, kiket és mikor fog magával ragadni a tóban rejtőző szörny vagy annak gonosz energiája. Akik megpróbálták megmenteni a fuldokló gyermekeket, ugyanúgy odavesztek. Az itt élők szerint ez Afrika legmélyebb tava, mert nincs is feneke, az egy másik dimenzióba nyílik. A  nagyon magas és furcsa kinézetű Bachwezi szellemek gyakorta felbukkannak itt este tíz után, és minden alkalommal magukkal ragadnak egy óvatlant, aki egyedül mászkál a sötétben. A közeli erdőben  aztán megverik vagy megölik őt. A tóban élő gonosz megnyugtatására és éhségének lecsillapítására a közeli falvak lakói rituálékat tartanak az Omuzumira varázsló vezetésével. A parton elvágják egy kecske vagy bárány nyakát, aztán fejét a vízbe dobják. Mivel a tóban nem él meg semmilyen élőlény, továbbra sem tudni, hogy mi rágja le  a húst egészen a koponyáig alig tíz perccel ezután.