A Plútó egy távoli és titokzatos törpebolygó, amely a Naprendszer peremén kering a Kuiper-övnek nevezett jeges aszteroidák között. 1930-ban fedezte fel Clyde Tombaugh amerikai csillagász, aki a római alvilág istenéről nevezte el. Öt holdja van, amelyek közül legnagyobb a Charon, amely szinte akkora, mint maga a törpebolygó. Mivel a Plútó pályája megnyúlt és ferde, néha közelebb kerül a Naphoz, mint a Neptunusz. Kezdetben Naprendszerünk kilencedik bolygójának tekintették, de később visszasorolták. 2006-ban, nem sokkal az Eris törpebolygó felfedezése után a Nemzetközi Csillagászati Unió formálisan újraalkotta a bolygókra, mint égitestekre vonatkozó követelményeket. Sok csillagász azonban továbbra is bolygónak tekinti a Plútót, valamint a nemrég felfedezett más Neptunuszon túli nagyobb égitesteket is.

A Plútó felszíne több mint 98 százalékban nitrogénből álló jég, nyomokban metánnal és szén-monoxiddal. A hegyek vízjégből állnak. Külseje meglehetősen változatos, nagy különbségek vannak a fényességben és a színekben is a feketétől a narancssárgáig és fehérig. Legismertebb felszíni formái  közé tartozik a Tombaugh régió vagy másképpen Szív, amely nagy világos terület a Charon-nal szemközti oldalon. Ezzel szemben a Belton régió vagy Bálna sötét színű forma a kisbolygó hátsó féltekén. A Szputnyik-síkság a Szíven belül egy nagyjából ezer kilométer széles fagyott nitrogénből és szén-monoxidból álló medence, ahol konvekciós cellák alakultak ki. A Szputnyik-síkság nyugati részein keresztirányú dűnék vannak, amelyeket a medence központi részétől a környező hegyek fújó szelek folymatosan formálnak. A Plútó átlagos hőmérséklete -232°C, így túl hideg az élet fenntartásához. A törpebolygó tehát minden tekintetben geológiailag aktív, ami már a bolygókra jellemző. Ezenkívül vékony légkörrel és holdakkal is rendelkezik. Gravitációja elég erős ahhoz, hogy megtartsa ezeket az égitesteket, ami szintén inkább a bolygókra jellemző.

2019-ben újabb felszíni formák felfedezésével bővültek ismereteink. A Hunaphu-szurdok körülbelül kilenc kilométer mély szakadék az Elcanto-hegységben. A Khare-kráter Bishun Khare bolygókutató tudósról kapta a nevét, aki a Plútó légkörének kémiájával foglalkozott. Az ő laboratóriumi munkái nyomán feltételezik, hogy a szerves molekulák közé tartozó tholin-ok adják a Plútó legsötétebb területeinek élénk színeit. A Kiladze-krátert grúz csillagászról nevezték el, aki fotometrikai kutatásokat végzett. A Mwindo Fossae  hosszú és keskeny mélyedések hálózata. Nevét a kongói mitológiában szereplő Mwindo-ról kapta, aki sikeresen lejutott az alvilágba, majd visszatért onnan és király lett belőle. A Venera Terra a Szovjetunió Venera-űrszondái után kapta a nevét, amiket a Vénusz bolygó kutatására küldtek 1961 és 1984 között. Ezek között volt az első olyan, ember által készített eszköz, ami behatolt egy másik bolygó légkörébe és leszállt annak felszínén, ahol fényképeket is készített.  A Piccard Mons hegyvidéki, feltehetően kriovulkanikus terület, amely Auguste Picard feltalálóról kapta  a nevét, aki a XX. században léghajóval a Föld felső légkörét tanulmányozta.

 A legmeglepőbb felfedezés azonban a vastag jégrétegek alatt rejlő földalatti óceán megléte. Joggal feltehetjük a kérdést, hogyan lehetséges a több mint hat milliárd kilométerre lévő, mínusz kétszáz Celsius-foknál is hidegebb égitesten óceán. Erre a kérdésre a múltban kell keresnünk a magyarázatot. Mint tudjuk, a Naprendszer kialakulása során a gázból és porból álló protoplanetáris korongok képezték a bolygók kialakulásának építőköveit. A legtöbb más bolygóhoz hasonlóan a Plútó is a Naprendszer fejlődésének korai szakaszában alakult ki, több mint 4,6 milliárd évvel ezelőtt a Neptunuszon túli régióban, a Kuiper-övben. Az itteni égitestek felszínét többnyire vízjég, metánjég borítja, ezek a jégtömegek pedig idővel egyesülhettek és létrejöhetett egy Plútó méretű kisbolygó. Mivel a Naprendszernek ezen a részén a hőmérséklet sokkal alacsonyabb, ezek a jégtömegek viszonylag változatlanok maradtak. Azonban nem mindenki számára elfogadott ez a megközelítés. A Plútót felderítő űrszonda, az Új Horizont által küldött képek más nézőpontban tüntették fel a valóságot. A Plútó létrejöttével kapcsolatos dillemákat talán a legegyszerűbb jelenségen keresztül érthetjük meg igazán. Mivel a molekulák rezgési energiája a hőmérsékletüktől függ, annak csökkenése során a rezgések is csökkennek. Ha ez víz, akkor természetesen megfagy és kisebb sűrűségű kristályszerkezet kialakulását eredményezi. Ezt követően a víz hidegebb hőmérsékleten kitágul. Ha a hűtőszekrénybe beteszünk egy pohár vizet, az üveg könnyen eltörhet idővel a tágulás következtében. A műholdképeken jól kivehetőek a tágulásra utaló jelek a becsapódások következtében létrejött krátereken, beleértve azokat is, amelyek a felszín legrégebbi részein helyezkednek el. Tehát a Plútó kezdetben forró volt, majd fokozatosan lehűlt.