A huszonöt-harmincezer négyzetkilométert elfoglaló fehérorosz mocsarakat Európa tüdejének nevezik. Egyetlen másik országban sem teszik ki a mocsarak az ország területének ilyen nagy hányadát. A gazdag növény- és állatvilággal rendelkező természetes élőhelyek többsége még mindig eredeti formájában létezik, így nem meglepő, hogy itt található a földrész legnagyobb erdő- és mocsárrendszere.  A Pripjaty Fehéroroszország déli részén végighaladva végül Ukrajnában ömlik a Dnyeperbe. A körülötte létrejött kiterjedt láprendszert több csoportra osztották, amelyek közül leghíresebb a Pinszk-vagy Podléziai-dagadóláp, amely önmagában is a legnagyobb Európában. A másik nagy területű egység az Olmanszkij-mocsarak. A Morochno-mocsárt szinte minden oldalról fenyvesek veszik körül, így a vizek között kialakult szigeteken leginkább fenyőfák nőnek. A dagadó- és átmeneti lápok dominálnak  errefelé, itt a tőzegtelep vastagsága meghaladhatja a két métert is. A Prostyr Nyugat-Podlézia leginkább érintetlen vidéke, melyet az azonos nevű folyóról neveztek el. A Pripjatyon és a Prostyr ezen részén egyetlen híd sem épült, így közutak sincsenek. Az ártér ezen szakaszán mozaikosan váltakoznak elárasztott rétek és alacsonyan fekvő nyílt lápok, melyek sásból vagy nádból állnak. A kis tavak és holtágak között elszórtan előfordulhat egy-egy sziget. A Prostyr-ban és a Közép-Pripjaty mocsaraiban Európa terület szerint legnagyobb hordalék-felhalmozódásai őrződtek meg. Gyakran megfordul errefelé az európai jávorszarvas, a vaddisznó és az őz. A mocsarak melletti fenyvesekben él a hegyi nyúl, amely ritka faj Podlézia területén belül. A nagyobb testű védett fajok közül a közönséges hiúz és több denevérfaj van nyilvántartva. A Zvanets-lápban eddig tizenhat, a Vörös Könyvben is szereplő lepkefajt találtak. Itt fedezték fel a Metelka-medvelepke első példányát is 2007-ben.

A Pripjaty körüli mocsarakban található számtalan tó a lápokká és vizes élőhelyekké válás különböző szakaszaiban vannak. A mocsarak között kialakult szigetek egykor védelmet nyújtottak a menedéket kereső lakosságnak, akik titkos ösvényeket vágtak a nádasokba. Az ilyen szigeteken raktárakat alakítottak ki gabonának és a szénnek, valamint álcázott lakóházakat építettek. A terület nagy részét ártéri erdők és tőzegmohával benőtt  mocsarak foglalják el. A sás és a nád áthatolhatatlan bozótosai lehetetlenné teszik a közlekedést. A tavaszi árvíz idején szinte mindent teljesen beborít a víz. Ekkor a Pripjaty-mocsarak között létesült apró falvak lakói két hónapig teljesen elszigetelődnek a külvilágtól. Csónakokkal lehet csupán közlekedni, de vihar esetén ezek használata veszélyessé válhat. Ugyanez megismétlődik az őszi áradások idején és nyáron is, hosszan tartó esőzések után. Nem hiába hívták  a legrégibb időktől kezdve ezt a helyet Hérodotosz-tengernek a híres görög történetíró nevének nyomán. Abban az időben egy nagy tó uralhatta a tájat, amely aztán láppá változott. Hérodotosz Melpomene című műve a legkorábbi írott forrás a modern Fehéroroszország területéről, természeti adottságairól  és lakosságáról. Több ezer évvel ezelőtt Podlézia jelentős része igazi vízi birodalom volt. Ennek a víztározónak a magja a Pripjaty folyó lehetett, amelynek árterülete a Bug és a Dnyeper közötti mérhetetlen tér között helyezkedett el. Hérodotosz az ártér lakóit igazi mágusoknak tartotta, akik tudták azt is, hogyan kell átváltozni farkassá. Főleg a nevrsz-ek, akik először Pinszk közelében éltek, majd Pripjatyba vándoroltak.

A régmúlt korokban a fehéroroszok azt hitték, hogy a mocsarak sárkányok lakhelyei. Mivel a tőzeg megakadályozza az oxidációt, a mocsarakba került tetemek nem bomlanak le. Az olyan szerves anyagok, mint a csont, a fa és különböző műtárgyak szinte hibátlanul megőrződnek.  Rengeteg furcsa csontvázat találtak már a kutatók, amelyeket nem tudtak beazonosítani. A Pripjaty környékén élők alapvetően hisznek is a szellemekben, akik a mocsarakban vertek tanyát. Az orzhavin nevű mocsári szörnyet piszkosvörös szőr borítja, vastag hasa és vékony lábai vannak. A fiatalabbakat bagnik-nak hívták, amely a bagna nevű iszapos helyeken él és a mélybe húzza az eltévedt embereket.  A bagnikot a felszínre emelkedő buborékokról és a mocsárban néha felbukkanó kis halvány fényekről lehet észrevenni. A Bolotnik mocsarakhoz, vizes élőhelyekhez kötődő szláv isten. Gyakran alakváltó, bármilyen állattá lépes átváltozni. Az egyik fehérorosz legenda talán éppen erre az átváltozásra utal a vérfarkasok kapcsán. A középkor idején, amikor a mongolok betörtek az orosz területekre, szembe kellett nézniük a farkasokkal is. Mesud kán harcosainak lábait ugyanis nem kard vagy szablya vágta le, hanem lerágták. Amint útra keltek, hogy megbosszulják ezt, a mocsár szélén nagy madárcsapat támadt a tatárokra, majd csőreikkel, karmaikkal sokat megvakítottak közülük. A baglyoksárga, mozdulatlan szemei sokkal jobban megrémítették a tatárokat, mint bármilyen más addig látott ellenség. Végül a madarak olyan hirtelen tűntek el, ahogyan megjelentek. A mocsár figyelmeztette az illetéktelenül belépőket, hogy nem lesz könnyű feladat az átkelés számukra. A tatár lovasok ösvényt vettek észre a sűrű nádasban, amely egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt. A mocsár közepén lévő sziget azonban sokkal távolabbinak bizonyult, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Mesud kán a harmadik tízfős csoportban lovagolt fiaival és testőreivel együtt. Végül mindannyian biztonságban megérkeztek a szigetre, ahol sok száraz bozót és fa hevert a földön. Elhatározták, hogy nagy tüzet fognak gyújtani ezekből. Nem sokkal később fekete kígyók kezdtek előbújni az ingoványból. Körülbelül akkorák voltak, mint egy emberi láb bokától a fenékig. A lenyugvó Nap fényében ékszerként csillogtak. Ezek a kígyók gyorsan kiugrottak a vízből, aztán rátekeredtek a lovakra és lovasaikra. Mesud rémülten vette észre, hogy valójában nem is kígyók ezek, hanem azok az óriási piócák, amelyeket a krími mocsarakban is láttak. A szigetre már megérkező tatárok megbénultak a rémülettől, és még arra sem volt idejük, hogy figyelmeztessék azokat a társaikat, akik csak pár lépésre voltak a parttól. Kis idő elteltével mindennek vége szakadt. A piócák sok tatár vérét kiszívták, a lovaik közül egy sem menekült meg. Másnap a halászok lyukakkal teli, véres tetemeket találtak a Pripjaty-mocsár elátkozott szigetén, amelyet ők éjszaka soha sem mertek megközelíteni. A zhudasnitsa vérszívó piócák  állítólag csak a sótól félnek, ezért elég csak egy csipetet is a mocsárba szórni, azok rögtön távoli vizekre úsznak. Mesud kánnak és megmaradt embereinek nem maradt más választása, folytatniuk kellett tovább az útjukat a mocsár belseje felé, mert eltévedtek. A legendák szerint láthatták a mágikus páfrányvirágot, amely évente csak egyszer virágzik. A növény alatt ezen a napon is egy hordó skarlátvörös aranyat rejtettek el a láp szellemei, hogy esélyük legyen meggazdagodniuk azoknak a szerencséseknek, akik megtalálják. A  páfrányvirágot olyan szürke, farkastestű, patás lábú és emberarcú szörnyek őrizték, amelyek régóta félelemben tartották a környék lakóit. Állítólag Polotszki Vseslav, Kijev nagyhercege is képes volt az átváltozásra. A különös vadállatok nagyon gyorsan átharapták az összes harcos torkát, Mesud sem menekülhetett meg. Csak a kán kisfia maradt életben, akit farkas vitt abba a táborba, ahol Logishin lakói rejtőztek. A pap nevelte fel és a Yakub nevet adta neki.

A Vörös Mocsárban, Mozyr közelében a gombákat keresők még mindig találkoznak a természetfelettivel, akit a mocsár gyermekének neveznek. Egyesek a sellő helyi változatának, mások vízbe fulladt gyermek szellemének tartják. Az egyik legújabb beszámoló így hangzik róla 2001-ben: Elmentem vizet hozni egy forrásból a Kamenka község melletti mocsár széléhez. Ott tizenkét év körüli lányt vettem észre, aki vizet ivott és a tenyeréből evett. Éppen meg akartam kérdezni, hogy mi történt vele, amikor rám pillantott. Nyugtalanul éreztem magam: már találkoztam ilyen szemekkel korábban is, amikor a temetőben jártam éjszaka. Nem voltak pupillái. Nem emlékszem hogyan, de karnyújtásnyira kerültem melléje. Pontosabban arra a helyre, ahol legelőször megláttam őt, a forrás pereméhez. Rám mosolygott és kinyújtotta piros bogyókkal teli tenyerét. Valahol a távolban becsapódott egy kocsiajtó, mert valaki más is ekkor érkezett ide, hogy vizet vigyen. Ekkor a lány körülnézett. Hirtelen köd lett belőle szó szerint és már nem volt ott senki, csak az a férfi, aki ivóvizes kannát tartott a kezében. A szétszórt bogyók és a tompa fejfájás azt jelezte számomra, hogy nem képzelődtem.  Néhányan a vasasszonyt is látták erre, aki a legendák szerint valahol a mocsarak mélyén épített magának lakhelyet. A varangyhoz hasonló bőrrel rendelkező boszorkánynak vasból van az orra, szemei pedig világítanak  a sötétben. Aki nem tud ellenállni  a lidércfény csábításának, örökre a mocsárban ragad. A vasasszony kezeinek helyén sarló vagy horog van. Általában olyan gyerekekre szokott vadászni, akik egyedül bóklásznak a mocsarakban vagy folyópartokon, réteken. Kampós kezével megragadja őket, majd otthonában egy nagy mozsárba dobja mindegyiket, amelyben összetöri még a csontjaikat is. Ezt a történetet hallva a gyerekek többször is átgondolták, hogy látogatást tegyenek-e a közeli ingoványos területekre felügyelet nélkül. A mocsarakban történő séta vagy kirándulás ugyanis nagyon veszélyessé válhat még a környéket jól ismerők számára is. A tőzegmohán termő rengeteg áfonya néha tévútra csábíthatja az arra járókat. De ha valaki túl messzire merészkedik, iránytű nélkül annak az esélye, hogy kijusson innen,  nulla százalék.