Az oroszországi Komi Köztársaságban lévő Manpupuner-fennsíkot geológiai formációi teszik egyedülállóvá az Urál-hegységen belül. Hét kőóriás követi egymást egyetlen sorban a meredek keleti oldal mentén. A legmagasabb közülük eléri a 42 méteres magasságot, amely nemcsak méretében, de alakjában is kiemelkedik a többi közül: úgy néz ki, mint két egymáshoz olvadt oszlop. A fennmaradó hat kőóriás magassága 30-38 méter. A fennsíktól fél kilométerre délre további kőoszlopok találhatóak, de ezek nem tartoznak a komplexumhoz. 

A tudósoknak is megvan a saját magyarázatuk a Manpupuner-fennsíkon lévő oszlopok eredetére vonatkozóan, habár ezek az elméleek sokkal prózaibbak, mint az oszlopokat övező legendák. A geológusok szerint több ezer évvel ezelőtt egy hegy emelkedett ezen a helyen. Mivel lágy kőzetekből alakult ki, a zord északi időjárás esélyt sem adott arra, hogy megmaradjon eredeti formájában. Az eső, a hó és az erős szelek porrá őrölték a sziklákat, így az egykor magas hegynek csak a keményebb küzetekből álló maradványai maradtak meg. Az oszlopok anyaga szericit-kvarcit pala,  ami az elemzések szerint körülbelül félmilliárd éve keletkezhetett. 

A Manpupuner fennsíkon gyakorlatilag nincsenek fák, ezért a terület növényvilágát főként lágyszárúak képviselik. Nyár elején virágok nyílnak ki, majd az ősz beálltával, augusztusban a növényzet  fokozatosan megsárgul. Ekkor úgy tűnik, mintha bíbor szőnyegbe borulna a zegész környezet.  Télen csupán a sötétszürke oszlopok emelkednek ki élesen a vastag hótakaróból. Maga a fennsík a Pechora-Ilychsky Természetvédelmi Terület része, ezért szigorú természetvédelmi előírások korlátozzák az ide látogató turisták számát. Csak januártól márciusig, illetve június közepétől szeptember közepéig lehet látogatni a parkot korlátozott létszámban, évene legfeljebb 2400-an. 

A manysi legendákban a man-pupu-ner bálványok kis hegyét jelenti, maguk a sziklák pedig, amelyeknek neve– ern pupygyt, nyenyec bálványok.  A mítoszokban a manysik és a nyenyecek közti összecsapások során a szamojéd óriások úgy döntöttek, hogy a manysik ellen fognak harcolni.   A Yalping-Nert szent hegyhez érve az óriások vezetője, a sámán megérezte az önmagánál is erősebb erők jelenlétét, ezért elejtette a dobját. A dob gurulni kezdett, majd egy kúp alakú heggyé változott, amelyet később Koyp-nak ( dob) neveztek el. Az óriások nagyon megrémültek, majd ők is kővé változtak, akárcsak a sámán, akinek nevét máig őrzi az egyik kőoszlop. Ugyanennek a legendának a másik változata szerint valamikor az írott történelem előtti időkben létezett a jugrák nagy törzse, amely a vogulokat, manysikat és más, velük rokon törzseket is magában foglalta. Ennek a törzsnek Kuuschai volt a vezére, aki sikeresen felvette a harcot az óriásokkal szemben és megeteremtette hazájában a béke időszakát.  Kuuschai lánya, Ayum messze földön híres volt szépségéről. Torev, a medve (aki az Urál-hegység másik oldalán élt) is hallotta ennek hírét, és máris szerelmre lobbant az ismeretlen lány iránt.  Nem sokáig vesztegette az időt otthonában, rögtön útnak indult a jugrák földjére, hogy Ayum-ot magának követelhesse.  A lány azonban elutasította őt, mert nem szeretett volna a medvék ősének a felesége lenni.  Torev nagyon dühös lett, észak felé indult, hogy felkereste óriás testvéreit,  és felkérje őket arra, hogy segítsenek neki elpusztítani a jugrákat. A háború hamarosan el is kezdődött, az óriások sorra rombolták le  a kőváros  erődítményeit. Ayum megérezte, hogy népének pusztulása elkerülhetetlen lesz, ha nem fordul segítségért a jó szellemekhez. Arra kérte őket, hogy közöljék a város elleni támadás hírét testvérének, Pygrychum-nak, aki akkor éppen vadászott. Pygrychum azonban nagyon messze járt, az óriások pedig berontottak a városba, és lerombolták a kristálypalotát, melynek töredékei szétszóródtak a Ripheus-hegységben (Szkítia határát kpező hegylánc a görög történetírók munkáiban). Azóta is találnak itt hegyikristályt. A jugra-vogul törzs  a támadást követően menekülni kényszerült. Amikor az óriások már majdnem utolérték Ayum-ot és társait, Pygrychum hirtelen megjelent  arany pajzzsal és ragyogó karddal a kezében, amelyeket Yalpyngner szellemei adtak neki. Pygrychum a pajzsáról visszaverődő fénysugarat Torev szemébe irányította, aki ennek hatására kővé változott. Testvérei ugyanúgy megkövültek, a Manpupuner sziklái őrzik emléküket. Néha az arra látogatók hallják, ahogyan a sziklák egymással beszélnek.

A manysi legendákban gyakran előforduló arany baba különleges kincsnek számít, melyről eleinte azt hitték, hogy anyagi formában nyilvánul meg, ezért sokan próbálták megtalálni. Azonban ez nem arany vagy drágakő, hanem szellemi kincs – legalábbis ezt gondolja Alekszandr Kaminszkij művész, aki nem egyszer látott egy sárga fényben világító női alakot  a Manpupuner szikláinak közelében. A manysikkal szemben a Pecsora-folyó felső szakaszán lévő falvak orosz lakosai máshogyan képzelték el a kőoszlopok kialakulását. Az osztjákokat, akik áldozatokat vittek a hegyre, Isten kővé változtatta a bálványimádás bűne miatt. A komi nép  legendáiban is létezik egy változat, eszerint hét rabló változott kővé, akik az utolsó ítélet napjáig maradnak ebben a formában.

Továbbra is rejtély övezi, hogyan tudnak ellenállnak több ezer éve ezek a sziklák az itteni kemény időjárási viszonyoknak. Normális körülmények között nem kellene létezzenek. A spirituálisabb nézeteket valók szerint az Urálnak ezen régiójában létezhetett Hiperborea, melynek városait energiavonalak kötik össze. A túlvilág jó- és rosszindulatú lényei és a galaxis más világából érkező lények errefelé sokkal aktívabbak, mint bárhol máshol. Manpupuner egyfajta gyülekezőhelyként szolgál, kapcsolatot teremtve ég és föld között. Orosz mértékkel nézve nem messze innen, hétszáz kilométerre terül el a Dyatlov, vagy más néven Ördög (Dyavol) - hágó. Igor Dyatlov vezetésével 1959-ben összesen kilenc személy vesztette életét itt máig tisztázatlan körülmények között. Az egyik diáknak komoly koponyatörései voltak, a másik kettőnek pedig a bordái teljesen összetörtek. A legkülönösebb az volt, hogy a holttesteken sehol nem találtak külső testi sérülésnyomokat. Az orvosszakértők szerint a testeket ért ütések egy autóbaleset körülményeihez hasonlítottak. Egyértelműen kijelentették, hogy senki nem tudna ilyen mértékben kárt tenni egy másik embertársán, külső seb megléte nélkül. Az egyik fiatal nőnek hiányzott a nyelve is. Tovább fokozza a rejtélyt, hogy a laboratóriumi vizsgálatok eredményei alapján megállapították, hogy magas szintű radioaktív szennyeződés érte a holttesteket. Kilenc évvel az Urál-hegységben történt incidens után egy másik túrázócsoport tagjait találták meg holtan, ezúttal a Kaukázusban. A hat holttest mindegyike nagy dózisú sugárzást kapott, külsérelmi nyomok ezúttal sem voltak, ennek ellenére hiányzott a teljes csontvázuk. A vérükben és a környező szöveteikben magas kálciumszintet mutattak ki. Mintha valami gyorsan cseppfolyósította volna a szerencsétlenül járt túrázók csontjait. A helyszíni fotók alapján az is kiderült, hogy a tisztás, amelyen a holttesteket megtalálták, nem volt természetes eredetű. A hónapokkal korábban készült topográfiai térképek sűrű erdőnek mutatták a körülbelül húsz kilométer hosszúságú területet, ahol a fák furcsa körülmények között szilánkjaikra törtek.