A Mauritániában található Richat-szerkezet vagy más néven Szahara szeme  Ouadane városa mellett terül a sivatag elhagyatott táján.  A helyi arab és beduin közösségek Richat szeme néven ismerik. Koncentrikus körei csak a világűrből szemlélve vehetőek ki nagy mérete folytán. A sivatagban az arra járó semmilyen különbséget nem tudna észrevenni a szintemelkedéseken kívül, csupán a sivatag megszokott változatos tájait, mint például homokdűnéket, kavicsokat és néhol egy-egy bokor kiszáradt hajtásait. Rengeteg elmélet fogalmazódott meg eddig eredetével kapcsolatosan, de eddig még egyik sem járt közel a valósághoz. Kezdetben meteoritbecsapódás okozta kráternek vélték, de ezt az ötletet gyorsan elvetették, mert a vizsgálatok ennek az ellenkezőjét bizonyították. A szerkezet koncentrikus gyűrűit elsősorban üledékes kőzetek alkotják, köztük homokkő és mészkő. A külső részeket keményebb, ellenállóbb rétegek védik, míg a legbelső mélyedések lágyabb, gyorsabban erodálódó anyagokból állnak. A Richat-szerkezet geológiai jelentősége túlmutat  vizuális vonzerején. Értékes betekintést nyújt a Föld geológiai folyamataiba, beleértve a tektonikus erőket, az eróziót és a magmás tevékenység hatásait is. Az üledékes rétegek jelenléte bizonyítékot szolgáltatott a Szahara múltbeli környezetére és valószínűleg a korai emberi tevékenységre is. Körülbelül 2,5 milliárd éve jöhettek létre, azonban a képződmény utolsó körét alkotó homokkő nagyjából 480 millió éve keletkezhetett. Az analitikai vizsgálatok szerint a szilícium-dioxidban gazdag kőzetekben a karbonát hidrotermális vizek kölcsönhatásai révén került a felszínre.

A Szahara szeme a nap különböző szakaszaiban megváltoztatja a színét, ami  talán a hőkibocsátással magyarázható. Olyan elméletek is napvilágot láttak, hogy a hely otthonáult szolgált a korai ember fajainak, mint a Homo erectus és a heidelbergensis. Találtak a közelben különféle kőszerszámokat, köztük kézi fejszéket is, amelyek az Acheuli paleolit kultúra jegyeit viselték. A Szahara legkülönlegesebb helyszínét  legelőször az 1940-es években említették Richat-kráter néven. A Theodore Monod által vezetett csoport a beduinok útbaigazítása után 1952-ben négy  körkörös szabálytalanságot rögzített a területen. Azóta folyamatosan érkeznek a helyszínre kutatók a Föld minden tájáról. Monod is gyakran visszatért ide, hogy irányítsa a megkezdett terepmunkákat. A beduinok meg voltak győződve arról, hogy arra a kincsre fájt a foguk, amely  a legendákban valahol a föld alatt rejtőzik. Habár nem kaptak engedélyt a mauritániai kormánytól, a kutatókígy sem hagyták abba a munkálatokat. Ez a kincs viszont, amely nagyrészt aranyból és rubinból áll, nagyon jól el van rejtve a kíváncsiskodók szeme elől. Az ősi legendák azt mondják, hogy a szellemek királya vándorol oda éjszaka lóháton. Soha nem látják őt, de lovainak patái folyamatosan hallatszanak. Ha valaki mégis rátalálna az aranyra és a drágakövekre, a helyet őrző dzsinn azonnal elpusztítaná. 

Olyan elképzelések is születtek már, hogy talán Atlantisz lakói hagyták hátra maguk után az értékes kincseket és leleteket. A koncentrikus körök pontosan úgy néznek ki, mint a Platón által leírt ősi város szerkezeti felépítése. Az sem elhanyagolható, hogy az Atlanti-óceán, amelyben feltehetően elsüllyedt a nagy sziget, nem messze található innen. Az i. e. 360-ban íródott Timaios művében Platón részletesen bemutatja Szolón Egyiptomba tett utazásait, ahol  találkozott a templomokat védő papnőkkel is. Egyikük nagy civilizációról beszélt, ahová népe a meg nem nevezett katasztrófát követően elvándorolt.  Az általuk felépített város három körből állott, amelyet víz vett körül.  Északon magas hegyvonulat (ebben az esetben az Atlasz-hegység) határolta, délen pedig nagy folyó, amely áthaladt a sivatagon (Niger). A papnő szerint 9000 évvel korábban a várost elnyelte a tenger. Azonban tudnunk kell azt is, mielőtt kizárnánk a Richát-szerkezetet Atlantisz lehetséges helyszínei közül, hogy a Szahara nem mindig volt sivatag.  A sivatagban végzett topográfiai vizsgálatok folyók és tavak kiterjedt hálózatát tárták fel, amelyek elvesztek az éghajlatváltozás miatt. Például a Szenegál és a Niger északi irányban is rendelkezett hosszabb mellékfolyókkal. A valaha létező, de napjainkra már kiszáradt Tamanrasset az Atlasz-hegységből eredhetett, majd dél felé, Mauritánia irányába folyt. A klímatudósok körében elterjedt az a vélemény, hogy a Föld jégkorszakok sorozatán ment keresztül. Ennek emlékét legjobban az özönvíz-legendák őrizték meg a bolygó szinte minden egyes pontján. A jég olvadása drasztikus tengerszint-emelkedést okozott és olyan területek kerültek víz alá, amelyek korábban szárazföldek voltak.  Az özönvíz pusztító erejét a Szahara sólerakódásai szemléltetik legjobban napjainkban.  A Richat-szerkezettől nem messze, délkeletre beduinok alakítottak ki maguknak virágzó települést egy oázis, Al-Fafra körül. Szerintük azok a szárazságtűrő növények, amelyek a Szahara szemében nőnek, minden bajt meggyógyítanak, amit az orvosok is alátámasztottak.