Csontvázpart
A Csontvázpart ötszáz kilométer hosszan húzódik Namíbia tengerpartján, ahol az Atlanti-óceán hideg Benguela-áramlata a Namíb-sivatag forró homokjával érintkezik. Rengeteg bálna csontváza látható a partokon, amelyeket az óceán vizei sodortak ide. Ezeket a csontokat az itt megtelepedő ovahimba nép tagjai kunyhók építésére használták. A bálnák csontjain kívül az elmúlás nyomait hajóroncsok is megörökítik. Számos hajó rekedt a Csontvázparton a sűrű köd, a viharos tenger, a kiszámíthatatlan áramlatok, a viharos szelek és talán a tengeri szörnyek folytán. A tengerészeknek nem volt esélyük a túlélésre ezen a barátságtalan tengerparton, végül szomjan haltak. A zord sivatagi táj ellenére számos vadállatot fordul meg errefelé, ha nem is állandó jelleggel. Megfigyeltek már erre sivataghoz alkalmazkodó elefántokat, orrszarvúkat, sivatagi oroszlánokat, barna hiénákat, zsiráfokat, fókákat, oryx antilopokat és zebrákat. Ezenkívül néhány növény hihetetlenül jól tudott alkalmazkodni a csapadékmentes területekhez az Atlanti-óceán felől érkező naponta keletkező köd jóvoltából. Az élő köveknek nevezett növények, mint a welwitschia és a tintabokor magukba szívják a nedvességet.
A parton látható számtalan hajóroncs közül talán a Zeila a legsértetlenebb, amely 2008-ban hajóbaleset következtében süllyedt el és vetődött partra. Napjainkban a kormáronok kedvelt tanyájává vált. Az Otavi szemlátomást a legfélelmetesebb, egy rozsdás narancssárga roncs, amely a Spencer-öböl tengerpartja mentén mered az ég felé. Rakománya guanó volt, de ironikus módon partra vetődése után azóta még több madárürülék landolt rajta, mint amennyit eredetileg szállított 1945-ben. Egy másik teherszállító hajó, a Dunedin Star ugyan sikeresen megmenekült a második világháború idején az ellenséges konvojoktól, a Csontvázparton azonban zátonyra futott. A katasztrófa után elküldött vészjelzés a valaha végrehajtott egyik leghosszabb mentőakciót indította el a közelben. A mentőcsónakokban az utasok és a legénység egy részét a tengerpartra szállították, de negyvenen még így is a hajón maradtak. Többségüket tengerészek mentették ki más hajókról. A területre repülőgépeket küldtek, hogy segítsenek a bajba jutott túlélőkön, de néhány gép a homokba süllyedt. Az utasok végül vonattal fejezték be eredeti útjukat Fokvárosig. A szóbeszéd szerint a Dunedin Star átka később utolérte a legénység több tagját, akik a következő néhány évben más hajókon utazva a tengerbe fulladtak. A sok áldozat ellenére, akik ezen a parton vesztették életüket, a természet új életet varázsol a tájba, miután ismét birtokába veszi azt, ami belőle származott. Ezt talán legjobban a lebomló rozsdás hajóroncsok és az élő kövek szimbolizálják. Az apró, kavicsszerű növények időnként virágba borulnak a sivatag homokjában.
Ndjambi Karunga (Mukuru) a herero nép mitológiájában az ég istene. Állítólag amikor felszállnak a felhők, tisztán hallható a hangja. Makuru jóvoltából az első emberek egy mitikus fáról, egy Omumborombonga-ból származtak, amely Kaokoföld (a Csontvázpart egyik része) és Ovamboföld között nőtt. Az ovambo nép a Zambezi felső folyásától dél felé vándorolt a hererókkal együtt. Amikor elérték a jelenlegi Ovamboföldet, a hererók nyugati irányba haladtak, a Csontvázpart felé, de mivel ott nem tudtak letelepedni, délre mentek, hogy megfelelő legelőket keressenek szarvasmarha-csordáiknak. Vezetőjüket Nangombe-nek hívták, annak testvérét pedig Kathu-nak. A mitikus fánál a két testvér elvált egymástól, Kathu vezette a hererókat, testvére pedig az ovambókat. A vallási istentiszteletek központja a hererók számára egy olyan hely volt, ahol gyengén égő tűz lobogott ünnepnapok idején. Ezt a tűzhelyet kövekkel vagy tövissövénnyel választották el környezetétől. Amikor Kamangundu, az első ember fiai is kijöttek a fából, megöltek egy ökröt. Annak májából a fekete bőrű emberek keletkeztek, tüdejéből és véréből pedig a vörös bőrűek. A lemészárolt ökör mellett a nép veszekedni kezdett azon, hogy kié legyen a bőr, amit végül a hererók sajátítottak ki maguknak. Elüldözték az ovambo-kat, akik északon telepedtek le, majd a tswana-kat is, ők keletre, a Kalahári-sivatagba mentek. A hererókat több mint egy évszázaddal ezelőtt misszionáriusok térítették keresztény hitre.
A voortrekkerek (afrikaans nyelven beszélő holland gyarmatosítók) ökrös szekéren utaztak Fokföldről a belső területek felé Namíbia partjain. Őseik még mindig megtalálhatók Namíbiában, különösen a déli részeken. Emléküket elhagyatott sivatagi települések őrzik napjainkban. Kolmanskop szellemvárosa egy másik közismert nevezetesség a Csontvázpart területén belül, amelyet az 1950-es évek elején hagytak el főleg német nemzetiségű lakói. Még mindig úgy tartják, hogy szellemek kísértik az egykor furcsa bányászfalut. Az épületek belsejét a sivatag és a homok már visszafoglalta.
Sossusvlei-ben, ahol a híres vörös dűnék találhatók, szintén sokan tévedtek el, ezt pedig nevének jelentése is tükrözi: zsákutca a mocsárban. Azért nevezik mocsárnak, mert valójában lefolyás nélküli időszakos vízelvezető medence iszapos futóhomokkal. A legmagasabb dűne itt 380 méter magasra emelkedik a sík medence fölé, vörös színét magas vastartalma adja. Ehhez hasonló mocsaras hely Deadvlei, ahol szél tépázta erdők maradványai tarkítják a sivatagi tájat. A göcsörtös fák állítólag több mint hat évszázadosak: annak az időszaknak az emlékei, amikor több víz és kevesebb homok volt.
