Nagy Zimbabwe
Nagy Zimbabwe afrikai romvárosa magas kör alakú falairól és kúpos tornyáról vált ismertté. Egészen a XVI. századig a shona törzs tagjai laktak a város falain belül és annak környékén. A zimbabwe szó, amely egyben a területen lévő mai ország nevét is viseli, kőházat jelent. A nagy előtag különböztette meg a helyszínt a fennsík több más kisebb településétől, amelyekből körülbelül kétszáz létezett Dél- Afrika különböző részein. A város építése a IX. században kezdődött el, majd az idők során egészen a pusztulásáig folyamatosan bővítették a falakat. A kereskedelem virágzott, ami egyben megteremtette a jóléti társadalom alapjait is. Árúkat cseréltek a tanzániai Kilwa, Kína, Pezsia, India és az Arab-félsziget kereskedőivel. Az államot a mambo nevű főnökök kormányozták. A történészek egyetértenek abban, hogy ezek a főnökök egyenlő hatalommal rendelkeztek, egyik sem került a másik fölé. Adót vetettek ki a társadalom többi tagjára, ellenőrizték a kereskedelmet és az állattenyésztést. A felsőbb osztály tagjai a néptől elkülönülten éltek, hogy megőrizhessék státuszukat. Még az étkezés terén is több minden illette meg őket, marhahúst és tejet is fogyaszthattak. A romváros 1986-tól vált a világörökség részévé.
1552-ben a Da Asia krónikában a portugálok lejegyezték annak az afrikai városnak a kőpalotáját, amelyet magas falak vettek körül. Ezeket a falakat furcsa módon nem habarccsal kötötték össze. Sokak szerint Sába királynőjének otthona volt, akit a Biblia is említ. Ez a legenda évszázadokon át élt a közhiedelemben egészen Nagy-Zimbabwe XIX. századi felfedezéséig. 1871-ben Carl Mauch német felfedező Ofír legendás országát próbálta megtalálni Afrika déli részének belsejében, ahol addig még soha nem járt fehér ember. A csupasz dombokkal övezett erdős szavanna közepén kővárosra bukkant, amelynek falai kanyargósan íveltek a táj fölé, mintha természetes úton keletkeztek volna. Nem volt habarcs a falak között, ahogyan a portugál de Barros is írta, mégis nagy magasságokig nyúltak. Mauch szappankövet és vasat is talált a romok között, ami arrra utalt, hogy egykor fejlett civiliázció létezett errefelé. Olyan fából készült épületre bukkant, amelynek anyaga nagyon hasonlított a ceruza fájához, vörös volt és illatos. Eleinte cédrusnak vélték, de később kiderült, hogy szantál. A vidék lakói, a karanga törzs Mumbahuru-nak, vagyis a Nagy nő házának nevezték a romvárost, ahol senki nem mert letelepedni. Talán mégis köze lehetett a híres Sába királynőjéhez, aki gazdagságáról volt híres.
Amint az alábbi történetből is látni fogjuk, Zimbabwe lakói Afrika más részeivel egyetemben gyakran küzdöttek az aszály ellen. Az újabb kutatások szerint azonban ötletes módon oldották meg ezt az általános problémát. A tudósok nemrég végre rájöttek a dhaka nevű gödrök valódi szerepére, amelyekről korábban azt hitték, hogy a város építéséhez szükséges agyag tárolására szolgáltak. A vizsgálatok azonban azt mutatták ki, hogy a gödröket valójában a víz összegyűjtésére használták. Olyan helyeken ástak, ahol folyók vagy patakok voltak a közelben vagy a talajvíz közel került a felszínhez. Ha jobban belegondolunk, a stabil vízellátás nélkülözhetetlen egy nagyjából húszezer fős városi közösség fennmaradásához.
Élt egyszer Zimbabwe magas falain belül egy bölcs öregasszony, Gogo Nyasha. Mindenki kikérte a tanácsát, mert úgy vélték, hogy tudása régebbi a legöregebb fáknál, mélyebb a legmélyebb tónál és nagyobb, mint az egész égbolt. Gogo Nyasha nádfedeles kunyhóban élt a város szélén, közvetlenül a nagy baobabfán túl, amelyről azt mondták, hogy az idők hajnalán keletkezett. Minden reggel leült egy szőnyegre a kunyhója előtt, hogy megigya szokásos teáját. Zimbabwe-t azonban nagy éhínség sújtotta, minden termés tönkrement, sőt még a Zambezi-folyó is kiszáradt. A haszonállatok szinte mind elpusztultak, mindenki éhesen feküdt le. Az emberek összegyűltek, hogy megvitassák, mitévők legyenek. A legerősebbek szomszédos országokba mentek élelmet keresni, de nem sok sikerrel jártak. A falu vénei tanácstalanok maradtak, ugyanis nem volt könnyű meghozni azt a döntést, hogy hagyják el őseik földjét és hazájukat.
Tinashe nem volt öreg, de nem is volt különösebben gazdag vagy befolyásos a faluban. Bátor és határozott jelleméről, gyors gondolkodásáról és hajthatatlan elszántságáról vált ismertté népe körében. Így szólt a többiekhez: - Már mindent megpróbáltunk, kivéve azt, hogy megkérdezzük Gogo Nyasha-t. Ő megélt már ennél sokkal rosszabb időket is. Eleinte a vének figyelmen kívül hagyták Tinashe tanácsait, mert nem nézték jó szemmel, hogy egy náluknál fiatalabb mondja meg nekik, mit tegyenek. De nem maradt más választásuk, így végül hosszas vita után megegyeztek abban, hogy felkeresik a bölcs öregasszonyt. Gogo Nyasha úgy várt a Tinashe által vezetett küldöttségre, mintha mindvégig tudta volna, hogy hozzá érkeznek. A fiú így szólt hozzá:
- A városunk szenved. A termés és a folyó kiszáradt, az állatok elpusztultak. Nem tudjuk mit tegyünk. Kérlek, oszd meg velünk bölcsességed.
Az öregasszony bólintott, majd válaszolt is: – Láttam már ilyet. A régmúlt időkben, amikor a föld kiszáradt és nem esett az eső, minket a szellemek védtek meg. A választ nem távoli országokban vagy karod erejében kell keresned, hanem a szívedben.
A falubeliek értetlenül álltak, nem erre a tanácsra számítottak. De Gogo Nyasha folytatta: – El kell mennetek a szent hegyre, ahol az Életfa nő. Gyökerei mélyen a földbe nyúlnak, ágai az eget érintik. Azt mondják, hogy akik felmásznak a hegy tetejére és leülnek a fa árnyékába, megtalálják kérdéseikre a választ.
A szent hegy azonban nagyon messze volt, az arra vezető út pedig veszélyes. Sokan próbáltak eljutni oda, de csak kevesen tértek vissza onnan. Akik sikerrel jártak, furcsa látomásokról és testetlen szellemekről beszéltek, amelyek a hegyeket őrizték. Egyedül Tinashe bizonyult elég bátornak ahhoz, hogy elvállalja a feladatot. Miközben a száraz szavannán és a kopár folyópartok mentén sétált, azokra az emberekre gondolt, akikért elvállalta küldetését. A szent hegyhez vezető út hosszú és nehéz volt. Tinashe napokig gyalogolt száraz, repedezett földön és sziklás dombokon. A nap könyörtelenül sütött rá, lábait sebek borították. Mégsem adta fel, mert mindenáron szerette volna megtalálni az Élet fáját. A negyedik napon pillantotta meg először a távolban kirajzolódó hegy tetejét. Magasabb volt, mint képzelte, szaggatott csúcsai mintha az eget érték volna. Talán az sem volt véletlen, hogy az itt élő népek a Hold hegyeinek nevezték ezeket. Tinashe különös félelmet érzett a magas hegyek birodalmában, melyeknek köveit megviselte az idő. A lejtőket vastag, csavarodott fák borították. Minél magasabbra jutott, annál hidegebb lett. Az ösvény nem vezetett tovább, jelezvén az ember nem járta vidék kihívásait. Tinashe szakadékokon és sziklás kiemelkedéseken verekedte át magát, végül pedig olyat látott, amit addig még soha: havat. Különös lények figyelték őt az árnyékból, a szél pedig vadul süvített ősi dalokat suttogva. A fiúnak azonban eszébe jutottak Gogo Nyasha szavai, aki azt tanácsolta neki, hogy próbálja megérteni a szél suttogásának üzenetét. Sok napos mászást követően Tinashe elérte a hegy tetejét, ahol az Életfa állt. Nem hasonlított egyetlen más fához sem. Törzse széles és göcsörtös volt, kérge sima, mint a csiszolt kő. Ágai magasra nyúltak az ég felé, levelei pedig csillogtak a napfényben. Tinashe lassan közeledett a fához, miközben szíve hevesen dobogott. Érezte a fa erejét, azt az ősi bölcsességet, amely gyökerein és ágain keresztül szétáramlott a térben. Eleinte semmit nem hallott, a szél is lecsendesedett, mintha a világ visszatartotta volna a lélegzetét. Ezt követően Tinashe egy hangot hallott, amely eleinte halk volt, de fokozatosan kezdett erősödni. Ez nem volt más, mint a föld hangja.
– Tinashe – mondta a hang. A válasz a te és néped szívében rejtőzik. Az ég nem ad esőt addig, amíg az emberek bántják azt, ami életet ad nekik.
Amikor Tinashe visszatért a faluba, mindent elmondott. A vének igazat adtak neki: - Igazad van. A föld él és érez. Összefüggésben áll mindennel, ami rajta található. Mi eddig csak az utóbbira jöttünk rá. Tisztelnünk kell a földet, hálát kell adnunk az őseinknek, és együtt kell dolgoznunk az egyensúly helyreállításán.
Azon a helyen, ahol a temető széle volt, forrás tört a felszínre és megmentett mindenkit a pusztulástól.