A Kruger Nemzeti Park a Dél-afrikai Köztársaság északkeleti részén terül majdnem húszezer négyzetkilométeren. A park története nagyon régi múltra tekint vissza, már  1898-ban elkezdték a terveket arra nézve, hogyan nyilvánítsák védett területté. Végül 1926-ban ez lett Dél-Afrika első nemzeti parkja. Menedéket nyújt körülbelül százötven emlős-, ötszáz madár- és több mint száz hüllőfajnak. Kezdetben egy rezervátumot létesítettek, melynek Sabi volt a neve és a mai park déli részén állt. Nem sokkal később, 1903-ban a Shingwedzi-folyóról kapta nevét a következő védett terület, ahonnan kitelepítették az őslakosokat. A két vadrezervátum és a környező terület egyesítése révén jött létre a Kruger Nemzeti Park.

A Kruger Park különböző régiói a talajtípusok és a csapadék mennyiségének függvényében  különböznek egymástól. Az északi részeken  olyan fák nőnek, mint a fehér és a hegyi kirkia, a hüvelyes mahagóni, a nyala, a déli lalapálma, a lázfa és a baobab vagy majomkenyérfa. Délebbre füves térségek következnek, melyeknek neve Afrika déli részén együttesen veld. A Kruger Nemzeti Parkban a veld jellegzetes képviselője a mopánfa, amely erdőket, cserjéseket is alkot. Ezenkívül a végtelen füves pusztaságon néha-néha felbukkan egy-egy bozótfűz és tambotis. A veld keleti része fák nélküli tipikus szavanna, ahol rengeteg növényevő állat található. Az itt előforduló fűfajok a kék bivalyfű az ujjfű és a büdös fű. A füves területeket elhagyva eljuthatunk  a széleslevelű erdők övezetébe a Kruger nyugati részén. Az erdőket alkotó fafajták többsége bozótfűz, ólomfa, nagy marula, akác, gyémántlevelű euclea vagy másnéven mágikus guarri és a kerek levelű vérfa, amely inkább teak néven ismert. Keleten a Lebombo-hegység húzódik, amelynek sziklái többnyire riolitból állnak, ezért néha rózsaszín árnyalatot vesznek fel. Mivel ez a park egyik legszárazabb része, a szárazságtűrő növények, például  a kaktuszok és az euforbiák telepedtek meg.  Ezzel szemben a hegy lábainál nagyon sok csapadék esik, ezért gyakran a meredek lejtőket köd borítja. Összesen hét állandó folyó halad át a területen, amelyek néha alázúdulnak a sziklákról vízeséseket formázva.  A legnagyobb és leghíresebb közülük a Limpopo, amely Afrika középső részétől egészen az Indiai-óceánig folyik.  A folyók partjai mentén erdők nőttek a kedvező hordalékos talajnak köszönhetően.

A Kruger Nemzeti Park őslakói a szán népek voltak, mielőtt kitelepítették volna őket természetvédelmi okok folytán. Az első európai, aki betette a lábát a régióba, a holland Cuiper, aki a Kelet-Indiai Társaság expedícióját vezette. Őt és társait megtámadták az őslakosok Gomondwane közelében. Ezt követően több százan érkeztek Európából Alsó-Veldbe, akiket az aranyról és a rengeteg értékes áruról szóló hírek csábítottak ide. Ekkor kezdett drámaian csökkenni a vadállomány. Főleg az elefántokra vadásztak agyarukért, de más állatok szőrméje és bőre is értékesnek számított. A környékbeli vadállomány gyors pusztításáról szóló beszámolók eljutottak Paul Kruger elnök fülébe is, akinek sikerült rávennie a Transvaal-i parlamentet, hogy az Alsó-Veld régióban létesítsenek vadvédelmi területet.  Miután Paul Kruger 1904-ben meghalt, a politikai örökségen és a kitartó környezetvédelmi intézkedéseken kívül mást is hagyott maga után, méghozzá a kincseit. A hírek szerint a Kruger Park aranyrudak és értékes érmék rejtekhelye, amelyet közvetlenül azelőtt vittek el Pretoria-ból, hogy a britek elfoglalták a második búr háború során. Miközben a háború elhúzódott, a holland búrok gerillaháborút, a britek pedig a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. A búrok helyzete emiatt kilátástalanná vált, a Dél-afrikai Köztársaságot  pedig a Brit Birodalomhoz csatolták.  Kruger európai száműzetésbe kényszerült, hogy elkerülje a börtönt. Előtte meghagyta, hogy értéktárgyait helyezzék biztonságba, amíg lecsillapodnak a kedélyek. A kincset szállító vonat azonban titokzatosan módon eltűnt Dél-Afrika északkeleti részén, Mozambik felé tartva. Azóta Kruger elásott kincsének legendája megragadja a kincsvadászok és történészek fantáziáját, hiszen mindenki szeretné magáénak tudni az értékes leleteket. Habár a kincseit nem vihette magával, Kruger-nek végül sikerült Európába jutnia. Utolsó éveinek nagy részét hazájában, Hollandiában töltötte. Kalapja ma is megtekinthető a Rijks Múzeumban. Száműzetésben halt meg a svájci Genfben, a Genfi-tóra néző házában. Egyesek szerint azonban az arany Kruger-rel együtt Európába került, mások szerint a háború finanszírozására használták a britek, de valószínűbb az a változat, hogy a nemzeti park valamelyik rejtett zugában van most is, ahol az elnök egyik háza állt. Amikor a huszadik század második felében jobban feltérképezték a környéket, furcsa barlangokra bukkantak. Sudwala sötét járatai éppen a  Pretoria-Maputo vasútvonal közelében helyezkednek el, ahol  a kincset szállító vonat is elhaladt.  A több ezer méter hosszú barlangokban lőszermaradványokat, puskagolyókat és tüzérségi lövedékeket találtak, így a búrok minden bizonnyal raktárként használhatták a háború idején. A kincs még mindig nem került elő, napjainkban sem tudni többet róla, mint régebben. 2001-ben hamis hírek láttak napvilágot azzal kapcsolatban, hogy az Ermelo városából származó zulu család évtizedekkel korábban megtalálta a kincset, majd annak darabjait  egyenként árúsították a piacokon.  

A  nemzeti parktól nem messze elterülő  Ádám-naptár nevű megalit a becslések szerint több mint 75 000 éves. Az állókövek sok más megalithoz hasonlóan a Nap, a Hold és a csillagok helyzetéhez igazodnak, ami arra utal, hogy alkotói mélyreható csillagászati ​​ismeretekkel rendelkeztek. A kiterjedt kutatások ellenére az Ádám-naptár létrejöttének célja továbbra is  a rejtélyek homályába vész, ahogyan az sem ismert, kik építhették az emberi fejlődés hajnalán.