Magyarország egyik legszebb tája a Kis-Balaton, amely valójában nem egy, hanem két tóból áll. Mindkettőt környezetbarát célból hozták létre mesterséges úton, hogy csökkentsék a Balatonba jutó szennyező anyagok mértékét. Azonban ha visszamennénk az időben, akkor a Balatont és a Kis-Balatont nem egymástól különálló állóvizeknek látnánk. Egészen a XVIII. század végéig a magyar tenger sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint napjainkban. A Kis-Balaton csupán öböl volt a tó nyugati részén.  A XIX. századtól csökkenni kezdett a tó vízszintje a Dél-Balaton menti vasútvonal építésével párhuzamosan. Később a művelésre alkalmas elhódított területeken lecsapolták a megmaradt mocsarakat és mesterséges csatornákat hoztak létre.

Mivel a terület a Zala folyó torkolatvidéke, gyakoriak errefelé a lápok és mocsarak. 1979 óta  a terület nemzetközi szinten is szerepel a védett vizes élőhelyek listáján, a Ramsar-i egyezmény keretein belül. A Kis-Balaton helyreállítása, újbóli elárasztása 1980 óta folyik. A Zala folyó áthalad az egyik mesterséges tavon, majd végül beleömlik a Balatonba. A mocsarak és kiterjedt nádasok között néhol erdők is felbukkannak. A Kányavári-sziget a Kis-Balaton egyetlen olyan része, amely egész évben látogatható a Búbos vöcsök tanösvényen keresztül. A Zala fölött átívelő fahídon keresztül közelíthetjük meg. Az itt lévő két kilátón az egész környék jól látható. Nyáron a sekély, mocsaras víz gyakran zöld színűvé változik, amelyet elpusztult algák okoznak. A vízvirágzás az algák rövid, néhány órás életéről tanúskodik. A Kis–Balaton körüli vízvédelmi rendszernek éppen ez a feladata, hogy a hasonló folyamatok itt, és ne a Balatonban történjenek. A vízvirágzás veszélyt is jelenthet az élővilágra, mert az algák elpusztulásával egyidőben mérgek szabadulnak fel és keverednek el a vízben, ami végzetes következménnyel járhat a vízimadarakra nézve. A Kis-Balaton rengeteg költöző madár, köztük gólyák, darvak, gémek és kárókatonák otthona. A számos költő, vonuló és telelő récefaj közül kiemelendő a fokozott védelmet élvező cigányréce és a színpompás üstökös réce. A vöcsökfélék közül a fiókáit a hátán hordozó búbos vöcsökkel és a jóval kisebb méretű kis vöcsökkel találkozhatunk. A guvatféléket a szárcsa és a vízityúk képviseli. A ragadozó madarak közül a nádasban költő barna rétihéját és a hallal táplálkozó rétisast fontos megemlíteni.

A Kis-Balaton lépvidéke változatos növényvilágnak ad otthont. A nád akár négy méteres magasságig is megnőhet nyáron. A zsombékok tetején a nádas és a láprétek növényeit találjuk, például páfrányféléket. A nyílt víztől a part felé közeledve a víztükröt egyre sűrűbben tarkítják zöld növények. Egyesek a víz felszínén úsznak, mások pedig az emberi szem elől elrejtve, a víz alatt élnek. Utóbbiak közé tartoznak a hínárok, amelyek nagyon fontos ökológiai szerepet töltenek be. A felszínen lebegő vízidara erősen ki van téve a víz áramlatainak és a szélnek. Ezentúl számos mocsaras élőhelyeket kedvelő növényfajta honosodott meg a környéken, mint például a vízitök, a békalencse, a rence, a tündérrózsa, a tündérfátyol, a sulyom és a békaszőlő. 

Nagyon régen történt. Abban az időben, amikor fekete tyúkok kukorékoltak és kiáltásaik betöltötték a végtelen lápot. A sziget szívében álló hajdani Kányavár bevehetetlen fokán a lidércek kitartóan vigyáztak tojásaikra, mert ők maguk is ezekből születtek. A Kis-Balaton ingoványa csendben, sivár ködben úszott. A Nap fénye csak ritkán érte el a legsötétebb részeket. De a jóslat szerint a végső órában kivirrad, és feljön a Nap, majd annak fiai, a kányák meghozzák a fényt. Ez a lobogó tűz a szeretet és a remény lángja lesz. A Nap fiai a világ négy különböző égtája felől fognak érkezni, hogy elhozzák magukkal a várva várt békét. Arról viszont hallgatott a prófécia, hogy a legnagyobb fiú,  akit a Nap maga mellett tartott, üstökösként fog az égből alászállni. A kányák hajnalban küzdöttek meg a lidércekkel, hogy visszaszerezzék jogos örökségüket. Az égből érkezett kánya kihasználta azt, hogy  a lidérceket lefoglalta a csata, és a fekete tyúkok fészkére szállt. Ellopott onnan néhány tojást, hogy az abból kikelő lidércek az eljövendő korokban ne a sötétséget, hanem a fényt szolgálják. Azonban a tojásban lobogó fény, amely eddig olyan sok mocsárba tévedt utazó vesztét okozta, nem lidérccé, hanem aranyvesszővé változott. Annyira erős fényt árasztott, hogy az egész világ fénybe borult, a sötétség pedig szerteoszlott. Az öt fivér nevetése végül felébresztette a szunnyadó Földanyát, aki magához vette az aranyvesszőt. A gonosz hatalmában lévő mocsár új életre kelt. A sötét időkre napjainkban csak a szigeten néha-néha fellobbanó lidércfény és a gomolygó köd emlékeztet.