Egyszer régen óriások barangoltak a laoszi Xiangkhoang-fennsík magaslatain. Khun Jeuam nevű királyuk hatalmas kőedényekből álló síkságot hozott létre, hogy megünnepelje ellensége, Chao Angka felett aratott győzelmét. Ezekben az üvegekben rizsbort tárolt -erről beszélnek a legendák. A fennsíkon több mint kétezer kőedény található szétszórva, amelyeknek mérete és kora eltérő. Magasságuk egy és három méter között váltakozik, súlyuk pedig elérheti a tizennégy tonnát is. A rejtélyt tovább fokozza az a különbség, hogy a kövek anyaga nem egységes: az egyfajta kőzetekből álló sziklákon kívül vannak kevert anyagúak is, mint breccsa, mészkő, gránit, homokkő és konglomerátum, sőt apró állatok tetemeit is tartalmazzák. A történészeket és a helyszínt kutatókat az a tény is nagyon megzavarta, hogy mindegyik kőedény korban jelentősen eltér egymástól, az i. e. 2000 és i. u. 800 közötti intervallumban. Nagy kőkorongokat, sírköveket, emberi maradványokat, fémeszközöket, baltákat, gyöngyöket és üvegeket fedeztek fel a sziklák között. Valószínűleg mindegyik kőedénynek egykor fedele lehetett. ez pedig arra utal, hogy valamit tárolhattak bennük. Nincsenek arra utaló jelek, hogy a történelem során emberek éltek volna ezen a helyen és azt sem tudni, hogy ki építette a különleges építményeket. Egyelőre csupán a legendák adnak erről felvilágosítást.

Az óriások más történetekben is felbukkannak Laosz mitológiájában. Amikor a világ még fiatal volt, az emberek szerettek volna építeni egy olyan magas templomot, amelyet messzi földeken is jól láthatott az arra tévedő. Az óriásokat kérték fel, hogy segítsenek az építkezésekben. Azok készségesen beleegyeztek, de előtte még megkérdezték az emberektől, hogy mi célból akarnak maguknak ilyen építményeket.

- Mi könnyedén leszakítjuk a hegyek és dombot tetejét, hogy átszállíthassuk azokat egyik helyről a másikra. Az így kialakult dombokon majd építhettek pagodákat. Hozzatok nekünk téglát és habarcsot, rakjátok nagy kupacba arra a helyre, ahol építkezni akartok.

Az óriások kitartóan dolgoztak, de az emberek közben nem csináltak semmit, csak nézték őket.  Hiába ösztönözték őket a munkára, azok továbbra sem dolgoztak. Egy idő után az óriások megelégelték a dolgot, és befejezetlenül hagyták az építkezést. Az emberek nagyon megbánták, hogy lusták voltak és kihasználták mások jóindulatát, mert innentől kezdve magukra maradtak. Végül több évtizedig tartó munkát követően felépült a torony, amely napjainkban a Himalája kapuja. Amikor keleten felbukkan a Nap hajnalban, elsőként világítja meg  a magas torony tetejét.

Madeleine Colani francia régész 1930-ban készítette el az első régészeti tanulmányt a Kőedény-síkságról. Rengeteg leletet talált a furcsa szerves anyagoktól az emberi csontokig. Azt feltételezte, hogy a helyszín egy temetkezési hely vagy krematórium. Az utóbbi funkcióra a nagyobb edényekben talált emberi maradványok és a szén jelenléte utalt. Ezen hagyomány az ősi laoszi és kambodzsai szertartásokhoz köthető, ahol a társadalom elit tagjainak testét nagy urnákba helyezték, hogy megkönnyítsák a lélek utazását a túlvilágon. A rituális lebomlást később a hamvasztás és a másodlagos temetés követte. Mivel a maradványok többsége nőké és gyermekeké, könnyen lehet, hogy a kőedények valójában más célokból épültek.

A helyszín jelenleg nem látogatható engedély nélkül, mert nagyon veszélyes. Ennek oka, hogy a vietnámi háború idején több mint 2,5 millió tonna lőszert dobtak Laoszra az amerikaiak. A Kőedények-síkság körül több ezer fel nem robbant bomba rejtőzik a földben. Kevesen tudják, hogy Phonsavan városa, mint  a legközelebbi lakott település, volt az amerikai hadsereg által leginkább ostromolt helyszín. Napjainkban is megtekinthetőek azok a kőbányák, ahol a laoszi lakosság közel tíz évig kényszerült embertelen körülmények között élni, hogy megvédjék magukat a légitámadásoktól. A fel nem robbant bombák minden évben ezernél is több ember halálát okozzák napjainkban. 1964 és 1973 között Laosz földjére több bombát dobtak, mint amennyit a második világháború alatt vetettek be az egész bolygón. Sajnos magukban a kőedényekben is kárt tett némelyik robbanószer. A That Louang-i menekülteket a Vientiane környéki menekülttáborokba költöztették, majd a következő hat hónapban újabbakat hoztak északról, számuk pedig húszezerre nőtt. A légitámadások amerikai parancsnokát nem vonták felelősségre, ehelyett Nobel-békedíjat kapott.