Milford-fjord
A Milford-szoros nevével ellentétben valójában fjord Új-Zéland déli részén. A Wales-ben fekvő Milford Haven tengeröbölről nevezték el. A bámulatos szintkülönbségek egyedülálló tájat formáztak a Fiordland (Fjordok földje) Nemzeti Parkon belül, a hely pedig nem véletlenül került fel a világörökségek listájára. Hossza nagyjából 16 kilométer a végponttól egészen a nyílt tengerig, mélysége elérheti a négyszáz métert. A meredek partok mentén hegyek tornyosulnak, ezek közül a Mitre 1700 méteres csúcsa a legmagasabb, amely a püspökök által használt fejfedőről kapta a nevét. Az Elefánt- és az Oroszlán-csúcsot is furcsa alakjukról nevezték el, mivel ezeknek az állatoknak a képmásait formázzák meg.
A régiót alkotó sziklák egykor nagy kiterjedésű hegylánc részei voltak Gondwana őskontinensén, több mint hatszáz millió évvel ezelőtt. Leggyakoribb kőzettípus a gneisz és a diorit, kevés gránittal kiegészítve. A fjordok partjai mentén olyan értékes kövek is előfordulnak, mint a pounamu jáde. A környező erdőkben számtalan lépcsőzetes vízesés zúdul le a sziklákról, amelyeknek élettartama a csapadék mennyiségétől függ. A Stirling- és a Lady Bowen-vízesés egész évben látható, utóbbi víz- és áramforrást biztosít a környék lakóinak. A fjord vizének felső rétege édesvíz, az alsóbb és lényegesen nagyobb víztömeg pedig sós. A különös természeti jelenséget bárki láthatja, mert a közeli hegyekből lefolyó és végül a fjord vizébe jutó esővíz cserzőanyaggal szennyeződik. A fjord vizének legfelső rétege emiatt sokkal sötétebb, mint a vele határos Tasman-tenger vize. A vízfelszín alatt korallok telepedtek meg, köztük a híres fekete korall is. Itt kivételesen akár tíz méterrel a felszín alatt is megmaradnak. Valójában neve nem tükrözi a valóságot, mert egyrészt nem is korall, másrészt pedig csupán az elhalt ágak fekete színűek.
A fjord partjai mentén a nedves és nyirkos időjárásnak köszönhetően változatos növényvilág fejlődhetett, ezek közül hétszáz csak itt fordul elő. A fák leghíresebb képviselői a bükk, a rimu és a totara. Mivel az ország egyik legcsapadékosabb területe, a növények és a fák hozzászoktak már az esőhez és a havazáshoz, különösen a hegyekben és azoktól nyugatra. Keleten a hegyek esőárnyéka kissé szárazabb környezetet hagy maga után. A Te Anau-tó melletti száraz teraszokon például a manuka és a bükk az uralkodó fafajta. A hegyi szalagfa, a hebe és a fukszia a térségben gyakori hólavinák által felszántott talajon nőnek. Az őshonos hosszúfarkú denevérek alkonyatkor és hajnalban aktívak, a patakok és az erdő határai közelében. A környéken 1997-ben fedezték fel a rövidfarkú denevéreket, amelyek ritkán láthatók, de gyakran lehet hallani a hangjukat. Az Eglinton-völgy bükköseiben az állatvilág más ritka képviselőire bukkanhatunk, ezek többsége napjainkban is madár.A ragadozópestis az ezredforduló táján sújtotta a völgyet, drámaian csökkentve a fajok számát. Azóta intenzív kártevőirtást végeznek az Eglinton-völgyben az őshonos fajok védelme érdekében. A napjainkban is előforduló madárfajok között szerepel a veszélyeztetett mohua vagy sárgafejű maoriposzáta és a kea.