A Milford-szoros nevével ellentétben valójában fjord Új-Zéland déli részén. A Wales-ben fekvő Milford Haven tengeröbölről nevezték el. A bámulatos szintkülönbségek egyedülálló tájat formáztak a Fiordland (Fjordok földje) Nemzeti Parkon belül, a hely pedig nem véletlenül került fel a világörökségek listájára. Hossza nagyjából 16 kilométer a végponttól egészen a nyílt tengerig, mélysége elérheti  a négyszáz métert. A meredek partok mentén hegyek tornyosulnak, ezek közül  a Mitre 1700 méteres csúcsa a legmagasabb, amely a püspökök által használt fejfedőről kapta a nevét. Az Elefánt- és az Oroszlán-csúcsot is furcsa alakjukról nevezték el, mivel ezeknek az állatoknak a képmásait formázzák meg.

A régiót alkotó sziklák egykor nagy kiterjedésű hegylánc részei voltak Gondwana őskontinensén, több mint hatszáz millió évvel ezelőtt.  Leggyakoribb kőzettípus a gneisz és a diorit, kevés gránittal kiegészítve. A fjordok partjai mentén olyan értékes kövek is előfordulnak, mint a pounamu jáde. A környező erdőkben számtalan lépcsőzetes vízesés zúdul le a sziklákról, amelyeknek élettartama a csapadék mennyiségétől függ. A Stirling- és a Lady Bowen-vízesés egész évben látható, utóbbi víz- és áramforrást biztosít a környék lakóinak. A fjord vizének felső rétege édesvíz, az alsóbb és lényegesen nagyobb víztömeg pedig sós. A különös természeti jelenséget bárki láthatja, mert a közeli hegyekből lefolyó és végül a fjord vizébe jutó esővíz cserzőanyaggal szennyeződik. A fjord vizének legfelső rétege emiatt sokkal sötétebb, mint a vele határos Tasman-tenger vize. A vízfelszín alatt korallok telepedtek meg, köztük a híres fekete korall is. Itt kivételesen akár tíz méterrel a felszín alatt is megmaradnak. Valójában neve nem tükrözi a valóságot, mert egyrészt nem is korall, másrészt pedig csupán az elhalt ágak fekete színűek.

A fjord partjai mentén a nedves és nyirkos időjárásnak köszönhetően változatos növényvilág fejlődhetett, ezek közül hétszáz csak itt fordul elő. A fák leghíresebb képviselői a bükk, a rimu és a totara. Mivel az ország egyik legcsapadékosabb területe, a növények és a fák hozzászoktak már az esőhez és a havazáshoz, különösen a hegyekben és azoktól nyugatra. Keleten a hegyek esőárnyéka kissé szárazabb környezetet hagy maga után. A Te Anau-tó melletti száraz teraszokon például a manuka és a bükk az uralkodó fafajta. A hegyi szalagfa, a hebe és a fukszia a térségben gyakori hólavinák által felszántott talajon nőnek. Az őshonos hosszúfarkú denevérek alkonyatkor és hajnalban aktívak, a patakok és az erdő határai közelében. A környéken 1997-ben fedezték fel a rövidfarkú denevéreket, amelyek ritkán láthatók, de gyakran lehet hallani a hangjukat. Az Eglinton-völgy bükköseiben az állatvilág más ritka képviselőire bukkanhatunk, ezek többsége napjainkban is madár.A ragadozópestis az ezredforduló táján sújtotta a völgyet, drámaian csökkentve a fajok számát. Azóta intenzív kártevőirtást végeznek az Eglinton-völgyben az őshonos fajok védelme érdekében. A napjainkban is előforduló madárfajok között szerepel a veszélyeztetett mohua vagy sárgafejű maoriposzáta és a kea. 

A Milford-fjord Új-Zéland déli szigetének anomáliás zónájában fekszik. Ide sorolják még az Aspiring-hegy és a Haast település közötti területeket is. Nagyon sok repülőgép zuhant le, a kiterjedt kutatások ellenére nem sikerült megtalálni a roncsokat és az utasokat sem. A legendákban is baljóslatú helyként szerepel. A fjordot és annak környékét Új-Zéland őslakói, a maorik a piopio nevű kihalt madárról nevezték el, ennek pedig mitológiai párhuzama is van. Tu-te-raki-whanoa isten  a toki-val (baltához hasonlító fegyver) egy napon megformázta a meredek sziklákat és völgyeket, miután kettéhasította a földet. A maori és polinéz mítoszokokban Maui alakja többször is megjelenik, mint egyfajta félisteni alak, aki számtalan csodát hajtott végre. Megtanította az embereket olyan alapvető szükségletekre, melyekről korábban még nem is hallottak. Megszelídítette a Napot, majd a tüzet lehozta az alsó világokba.  Legnagyobb hőstette az Aotearoa néven ismert szigetek létrehozása volt, vagyis a mai Új-Zéland. A halhatatlanságot már nem tudta megszerezni az emberiségnek, mert Hine-nui-te-po, a halál istennője végzett vele a mai Milford Sound-nál. A piopio madár, amely kedves barátja volt és minden útjára elkísérte őt, a helyszínre repült és elénekelte gyászénekét. A halál istennője ezután homoklegyeket (te namu) küldött a fjordhoz, hogy minden embert távol tartsanak onnan. Azt a helyet, ahol kiszabadultak a betegségeket és halált okozó legyek, napjainkban Sandfly  Point-nak nevezzük. Cook kapitány, a híres angol felfedező maga is tapasztalta a legyek tömeges rajzását a fjord partjai mentén hajózva, ezt pedig meg is örökítette naplójegyzeteiben: A kis fekete homoklegyek tömeges megjelenése felülmúlt minden eddig általam ismert csapást. Csípéseket okoztak, melyek körül megduzzadt a bőr és erős viszketést éreztünk, nem tudtuk abbahagyni a vakarózást. Végül fekélyek keletkeztek, amelyek hasonlítottak a fekete himlő tüneteihez.