A  Főnix-szigetek védett zónája bolygónk legnagyobb területű (és egyben legmélyebb) világöröksége Kiribati határain belül.  A terület nagysága 408 000 négyzetkilométer. Kiribati  33 korallszigetből áll az Egyenlítő mentén, a Csendes-óceán középső részén. Közülük a legtöbb lakatlan és érintetlen. Kevesen tudják, de ez a független szigetország ünnepli minden évben legelőször az Újévet. A Vonal-szigetek Földünk legtávolabbi időzónájában találhatóak, a Dátumválasztó-vonal mentén. 

A kisebb lakatlan szigetek többsége felderítetlen, a mélytengeri részekről pedig szinte semmit nem tudunk. Eddig tizennégy tenger alatti hegyet ismerünk, amelyek feltehetően kialudt vulkánok. Nagyjából kétszáz korall- és ötszáz halfaj honos ezekben a vizekben, de az újonnan megismert fajok száma évről-évre gyarapszik. Habár ez a legnagyobb világörökségi helyszín, a szárazföldi területe csupán 25 négyzetkilométer. A védett zónában három atoll található a hozzá tartozó lagúnákkal és korallzátonyokkal: Orona, Nikumaroro és Kanton. Az élőhelyek nagyon változatosak, megtalálhatóak lagúnák, korallzátonyok, mélyebb zátonyok (Winslow, Carondelet), tengeri hegyek, a bentosz, a nyílt óceán zónája és a szárazföldi élőhelyek. A szigetek körüli sekélyebb vizekben olyan ritka és különleges állatokkal találkozhatunk, mint a bőrkorall, ördögkéz-korall, töviskoronás tengeri csillag, párnacsillag, korallevő csiga és az óriáskagylók. Kiribati ezen részét a tonhalfajok fontos táplálkozási és ívási helyeként azonosították. A mélytengeri területek domináns taxonómiai csoportja az oktokorallok, a feketekorallok, a kőkorallok és a kéregkorallok.

A nem őshonos, ugyanakkor invazív növények és állatok betelepítése sajnos káros hatásokat gyakorolt a szigetek ökoszisztémájában. Ilyenek például a patkányok, nyulak, macskák, kutyák és a sétányrózsa. 2006-ban  új felmérést végeztek a kártevőnek minősülő fajokkal kapcsolatosan és kidolgozták a helyreállítási intézkedéseket is. Az eredmények alapján megállapították,  hogy az invazív fajokat – különösen a Rawaki-szigeten elvadult nyulakat és a McKean-szigetre telepített ázsiai patkányokat – el kell távolítani a Főnix-szigetekről. Kiribatinak nemcsak az élővilága, hanem puszta létezése is nagyon sérülékeny. Ez bolygónk egyik legalacsonyabban fekvő országa (legmagasabb pontja 86 méter), így az éghajlatváltozás különösen veszélyes a szigetekre nézve, amelyek rövid időn belül a tengerrel válhatnak egyenlővé.

Auriaria és Nei Tituaabine legendája a szerelem, a veszteség és az átalakulás klasszikus története. Nei Tituaabine, a vörös hajú lány sírjából halála után három fa  sarjadt ki: kókuszpálma, csavarpálma és mandula. Mindhárom fa  lényének más-más aspektusát jelképezi. A kókusz a táplálékot, a csavarpálma a szépséget, a mandula pedig az erőt. Ezek a növények nemcsak fontos élelmiszer- és faanyagforrások, hanem emlékeztetik a népet Nei Tituaabine tartós jelenlétére is. A halál ugyanis nem a vég, csupán átalakulás. Teiwaki szintén fontos személyiség Kiribati mítoszaiban, egyfajta tengerhez kötődő félisten. Történeteit gyakran mesélik el az öregek, hogy a fiatalokat türelemre, bátorságra és a tengeri erőforrások megbecsülésére tanítsák. Teiwaki nemcsak erős, hanem okos is volt egyben. Amikor kihívta a tenger szörnyét horgászversenyre, csupán önmagára számíthatott. Nagyon jól ismerte az óceánt és annak viselkedését: az áramlatokat, az árapályt, a viharok közeledtét és a tenger zenéjét, így győzedelmeskedni tudott. A te rauntongo, vagyis a mértékkel történő halászat bevett szokása a tengernek, mint élő szervezetnek a felfogásából ered. Az embernek harmóniában kell élnie a természettel, ezért nagyon fontos, hogy csak annyit vegyünk el tőle, ami az egyensúly fenntartásához szükséges. A tiltott helyek, mint például a ligetek, bizonyos fák és kövek a szellemek és az ősök lakóhelyei. Ez a világkép nemcsak a mítoszokban, hanem a mindennapi gyakorlatokban is kifejezésre jut.

Kiribati népei a tengert a nyughatatlan lelkek otthonának tekintik. A  te bobou nevű szellemek a zátonyok, lagúnák és hajóroncsok körüli vizekben kísértenek. A halászok már ismerik azokat a helyeket, amelyeket nem tanácsos  meglátogatni (például a Starbuck-sziget). A sötét vizeken árnyékos alakok sétálnak, akik földöntúli hangjukkal megpróbálják csapdába csalni a magára maradt hajósokat. Holdfényes éjszakákon látványos, fából készült kenu hangtalanul suhan át a Csendes-óceán néma vizein. Első pillantásra üresnek tűnik, de akik alaposabban szemügyre vették, árnyékokat figyeltek meg rajta. A fantomkenu nem csupán egy kísérteties jelenés. A tájfun és a szökőár előszele is, amely végzetes pusztításokat okozhat. A halottak megnyugtatására Kiribati lakói szertartásokat végeznek a tengerparton és ételt égetnek. Sokak szerint nem puszta véletlenen alapul, hogy a Vonal-szigetek csoportja lakatlan területnek számít a kezdetektől fogva. A közeli és mély óceánban a búvárok temetőket fedeztek fel. Aki tovább adta a hírt és kiejtette a tiltott szót, vagyis a temető nevét (ami érthető okokból ismeretlen), hamarosan meghalt.  Az erről szóló információk egyelőre homályosak, csupán az eltűnések száma nő.

A fenti történetek egyértelműen szemléltetik, hogy a mitológiai történetek alapja nem más, mint a természeti jelenségekkel történő kölcsönös együttműködés. Az emberek, az istenek és a természet nem létezhet a másik nélkül. Ez a holisztikus perspektíva azt eredményezi, hogy a természet egyfajta  spirituális jelentőséggel bír. Például az óceán nem pusztán fizikai tér, hanem élőlénynek tekintik. Az istenek között vezető szerepet foglal el Nareau, a pók. A világegyetem teremtőjeként a Te Bino-ból, vagyis az őssötétségből emelkedett ki, majd rendszert formázott a káoszból. Elválasztotta az eget a földtől, létrehozta Kiribati szigeteit, és életet lehelt az első emberekbe. A világegyetem megalkotása nagyon hasonlított a pók kitartó munkájához, miközben hálót sző. Talán ennek a hagyománynak köszönhetően tartották nagy becsben a szigetország lakói kézműves munkáikat, a szövést és az aprólékos díszítőmotívumokat. A munka számukra egyben teremtés is.