Izland és Norvégia között félúton tizennyolc vulkáni sziget található. A Dánia fennhatósága alá tartozó Feröer legjelentősebb  szigetei  Streymoy, Vagar, Sudoroy, Eysturoy, Sandoy és Bordoy. A feröer név eredete vitatott, bár a legvalószínűbb magyarázatok szerint a faer (birka) és az Eyjar (sziget) szavak összetétele. Ez a magyarázat annál is inkább hihetőbb, mivel a körülbelül ötvenezeres lakosságú szigeteken több birka él, mint ember. Ezt az elszigetelt és hajdanán érintetlen földet a vikingek hódították meg először több mint ezer évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy a Dán Királyság részét képezi,  a szigetek kultúrája sok mindenben eltér skandináv rokonaitól. A feröeriek saját nyelvvel is büszkélkedhetnek, amelyet még napjainkban is sokan beszélnek. A legtöbb faluban még mindig füvestetős lakóházak, vagy ahogyan itt nevezik ezeket, gyepházak állnak. Természetes védelmet és jó szigetelést biztosítanak a nedves éghajlati körülményekkel szemben, mert a szigeteken egy évben akár háromszáznál is több csapadékos nap lehet. A skandináv és szibériai városokhoz hasonlóan  a városokban álló házak többsége kissé eltér a falvakétól, nagy részük színes tetővel és falakkal rendelkezik, hogy ellensúlyozzák a zord tájat és környezetet. A legnagyobb szigeteket kompok és tenger alatt kiépített alagutak kötik össze egymással. A székhely Tórshavn, további fontosabb városok pedig Klaksvík és Hojvík. Az export 97%-halászatból származik, ez itt a legfontosabb iparág és az élet minden területét uralja.

 Az egyik legismertebb feröeri legenda a Snæbjørn, vagyis Jegesmedve becenévvel ellátott gazdálkodóról szól, aki Suduroy szigetén élt. Gyakran folytatott viszonyt azzal a fejőslánnyal, aki a falu többi házától távoli istállóban lakott. Mivel akkoriban a vagyontalanok nem házasodhattak meg, szerelmi viszonyukat titokban kellett tartsák. Az élet békésen zajlott Hvalba kis falvában, de a bírók és a végrehajtók időnként felkeresték a helyet, hogy beszedjék az adót. Amikor az első végrehajtó megérkezett, a falu lakói galambhúst szolgáltak fel neki, ami ritka finomságnak számított, mert nehéz volt hozzájutni. Jegesmedve nagyon jól tudott a sziklák között mászni, fel is kereste az egyik barlangot, amelyet senki más nem mert megközelíteni. Itt szedte össze a galambokat, majd  kitekerte a nyakukat és az asszonyokhoz vitte, hogy készítsenek belőle ételt. Néhány hónap múlva a faluba érkező másik bíró arra kérte a polgármestert, hogy utasítsa szolgáit és hozzanak neki is galambhúst. Jegesmedve azonban nem volt hajlandó elmenni kényszer hatására, így az adót meg kellett fizessék. Rá egy hétre selyemmel, porcelánnal és más luxuscikkekkel megrakott holland hajó érkezett a sziget partjaihoz és Hvalba mellett kötött ki. Ebben az időben szigorúan tilos volt bármit is vásárolni külföldi hajókról, amelyeket nem ellenőrzött a dán kereskedelmi flotta. Jegesmedve nem törődött ezzel, felment a hajó fedélzetére és vett magának négy selyemsálat, hogy azokat ajándékba vihesse szerelmének. Néhány ellensége észrevette őt és bepanaszolták a bírónál, amikor az ismét a faluba érkezett. Jegesmedvét négy év fogságra ítélték Bremerholm börtönszigetén. A hírtől annyira feldühödött, hogy bottal akarta agyonverni a bírót, de helyette vélelenül a végrehajtót találta el, aki bele is halt sérülésébe. A gyilkos a hegyek felé menekült, és sikerült is megszöknie, mert nem tudták utolérni őt  a szurdokokkal teletűzdelt terepen. A faluban élő barátai titokban éjszaka ruhát és élelmet vittek neki, valamint figyelmeztették a veszélyre is, ha rendőrök kutattak utána. Jegesmedve három évig élt betyárként a hegyekben és barlangokban. Sziklás párkányokon aludt, ahová senki más nem tudott felmászni. Soha nem tartózkodott sokáig ugyanazon a helyen, a sziget déli részéről északra költözött vagy éppen fordítva. Napjainkban rengeteg természeti látványosság őrzi az emlékét, ezek közé tartozik Snaebjorn barlangja, kunyhója és sziklapárkánya. Amikor egy téli éjszakán külföldi hajó kötött ki a szigeten, Jegesmedve felszállt rá és elhajózott rajta. Soha többé nem látták a Feröer-szigeteken. Shetland-on viszont állítólag megjelent, a Skóciától északra fekvő szigeteken. Eközben a szeretője szerelmi kapcsolatuknak gyümölcsét hordozta a méhében, a gyermek pedig nemsokára meg is született. Ha megkérdezték tőle, kicsoda is valójában, mindig azt válaszolta, hogy anyám fia vagyok. Az emberek persze hamar rájöttek, hogy apja nem volt más, mint a híres Jegesmedve, mivel nagyon hasonlított rá. Be is fogadták maguk közé és közösen nevelték fel. Anyja Jakob-nak nevezte el, felnőtt korára pedig éppen olyan erős és bátor férfivá vált, mint az apja. Rendelkezett egy nagyon különleges képességgel is: tudott beszélni a  sziklákban élő láthatatlan emberekkel, akiket Izlandon és a Feröer-szigeteken Huldufólk-nak neveztek. Egy napon, amikor kutyájával juhokat legeltetett a külterületen, meglátott egy férfit, aki feléje közeledett, szintén kutyával. Jacob észrevette rajta a gonosz jelét. Látogatója a gonosz huldufolk-ok közé tartozott, egy emberölő volt. A két kutya verekedni kezdett, amely végül azzal végződött,  hogy Jakob kutyája annyira erősen megharapta a másikat, hogy az belehalt. Jakob nemhiába olt a híres bajnok fia, aki nemcsak erejében, hanem furfangos észjárásával is kitűnt környezetéből.  Előre kieszelte, hogy a hegy tetejére csalja ellenfelét, mert a falu templomának látványától megtörik minden gonosz erő. Így is lett, a gonosz az életéért cserébe megígérte Jakob-nak, hogy teljesíti neki három kívánságát. Ezek közül az egyszemű bálna azóta is minden évben partra vetődik a Hvalba faluja melletti partokon.

Híres legenda Kópakonan, a fókanő története is. A Feröer-szigetek partjain élő fókák egykoron olyan emberek voltak, mint mindenki más.  Aki öngyilkos lett és a tengerbe vetette magát, fókává változott. Évente egyszer ezek a fókák karácsony tizenkettedik éjszakáján levetik bőrüket, emberré alakulnak és élvezik a kivételes pillanat rövid ideig tartó örömeit. A Kalsoy-szigeten fekvő Mikladalur falu egyik gazdája hallott arról a barlangról, amelyet gyakran látogattak meg ezek az állatok. Amint leszállt az éj, elbújt a legnagyobb szikla mögé, majd elképedve nézte, ahogyan a fókák átváltoznak emberekké. Énekelni, táncolni kezdtek és nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket. A fiatal gazdának nagyon megtetszett az egyik nőstény és elhatározta, hogy megszerzi magának. Amikor felkelt a Nap, az összes ember felvette a bőrét, visszaváltoztak éllatokká. A fiú által kiszemelt lány azonban nem találta meg a sajátját. Társai hiába várták őt, nem tudott velük tartani, emberként megfulladt volna az óceánban. Ekkor a gazda előjött rejtekhelyéről és megmutatta neki a bőrt. A nőnek nem maradt más választása, követnie kellett őt. Néhány hónap múlva összeházasodtak, gyermekeik is születtek. A fókaasszony néhány évig a falu népe között élt, háziasszonyként és anyaként elvégezte minden kötelességét, igyekezett alkalmazkodni a szárazföldi élethez. De ennek ellenére mégsem volt boldog, honvágy gyötörte, mert régi barátaival szeretett volna élni. Minden nap lement a tengerpartra, ahol rengeteg hím fóka várta őt, hogy üdvözöljék. A lány nem adta fel és addig kereste elveszett bőrét, amíg meg nem találta azt nagy ládába rejtve, amelyet aznap elfelejtett bezárni a férje. Nem késlekedett sokáig, a tengerhez ment, magára vette bőrét és eltűnt a hullámokban. A sors évek múltán úgy hozta, hogy a falu lakói fókavadászatra indultak. Előtte való éjszaka a gazdának megjelent álmában egykori felesége. Elmondta neki, hogy új lakhelye az általa már jól ismert  barlang, ahol először megismerkedtek. Annak bejáratát nagy hím fóka őrzi,  az ő párja. A gazda megértette az üzenetet, de nagyon haragudott egykori feleségére, amiért elhagyta őt. A vadászat során másnap minden útjukba kerülő fókát megöltek a vadászok, egyet sem kíméltek meg közülük. Az este rendezett nagy lakomán kísértet jelent meg és mindenkit megfojtott. A Kalsoy-szigeti Mikladalur falvának lakóit ettől kezdve átok sújtotta: rengeteg hajó törött darabjaira a nyílt tengeren és sok ember esett le a sziklákról, végül pedig az egész település elnéptelenedett. Azoknak a gyerekeknek, akiket a fókaasszony szült, semmi bántódásuk nem esett. Az ő vérvonalukból születettek úszóhártyás lábujakkal látják meg  a napvilágot még napjainkban is, ami annak bizonyítéka, hogy ez a legenda valójában igaz történet. A fókaasszony szobra Kalsoy kikötéjét őrzi.

A Nykurin olyan tengeri élőlény, amely közel csalja az embereket egy tóhoz, majd magával rántja őket a mélybe. A Feröer-szigetek szinte minden tavában él állítólag ilyen szörny. Rendelkezik azzal a varázslatos képességgel, hogy át tud változni bármivé. Amikor észreveszi a tóhoz közeledő embereket, lehetőleg gyerekeket, kibújik a vízből, majd megpróbálja magára vonni a figyelmüket. Abban a pillanatban, amikor valaki megérinti a szörnyet, rögtön elveszik és a tó fenekén végzi. A szörny ellen csak úgy lehet védekezni, ha hangosan kiáltják a nevét, ekkor elveszíti az erejét és az illető szabadon távozhat. A Vágar szigetén lévő nagy tóban, a Leitisvatn-ban a legendák szerint rengeteg embert ölt meg ez a szörny. Egy tiszta, napsütéses napon néhány falusi gyerek elment játszani a Leitisvatn partjára Aznap minden szerencsésen indult, az idő is kedvezett, a tó vize pedig szikrázott a napsütésbe.  Senki nem gondolta volna, hogy a halál a közelben leselkedik. A gyerekek a tóba torkolló folyó torkolatánál szép lovat vettek észre, amely vizet ivott. Odarohantak hozzá, majd egyenként másztak fel a hátára. A Nykurin azonban nem volt ostoba és egészen addig maradt mozdulatlan, amíg az összes gyerek fel nem ült a hátára. Amint ez megtörtént, szélsebesen futott a tó felé. A két-három éves Hanus menekült csak meg. Még nem tudta helyesen kiejteni a szavakat, ezért társai a Nykurin fogságába kerültek. Ruhájukat másnap találták meg a parton, széttépve. Vágar lakói nagyon dühösek lettek és elhatározták, hogy végleg megszabadulnak a szörnytől. Akkoriban néhány pap ismerte az okkult szertartásokat és hatalmukban állt elűzni a gonosz szellemeket. A Vágoyan nevezetű addig járta a tó partját, amíg meg nem látta a Nykurin-t az ösvény mellett, aki éppen a haját fésülte. A pap felkapott egy nagy követ, majd beledobta a tóba és kimondta a varázsszöveget. Csodával határos módon a kő növekedni kezdett és nagy szikla lett belőle. A pap ekkor ismét megszólalt: - Menj be a sziklába, hagyj el minket!  A szörnyet soha többé nem látták. Az őt foglyul ejtő sziklát Leiðisteinur-nak nevezték el, amely napjainkban is megtekinthető a Leitisvatn-tó mellett a Nykurin ló alakú szobra mellett.