2024. aug 21.

Los Glaciares Nemzeti Park

írta: Darius1
Los Glaciares Nemzeti Park

A Gleccserek (Los Glaciares) Nemzeti Park Santa Cruz tartományban, Patagónia argentin részén található. Egy nemzeti parkból és egy nemzeti rezervátumból áll, teljes területe 600 000 hektár. Los Glaciares nevét a számos gleccsernek köszönheti, amelyek a világörökségnek nyilvánított helynek  mintegy felét borítják. Ezek közül legtöbbet az Andok hegyeiből eredő dél-patagóniai jégmező táplálja. Az Upsala, Onelli és Perito Moreno gleccser az Argentino-tó jeges vizében folytatódik. A Perito Moreno elzárja az Argentino-tó által alkotott keskeny csatornát, ezáltal pedig átmenetileg megemeli a vízszintet.  A nemzeti parkon belül nagyon változatos tájak fordulnak elő, kezdve a lapos síkságoktól a háromezer méter magas hegyekig.  A gleccserek táplálják a Viedma és Argentino nevű hegyi tavakat is. Azon a részen, ahol a Perito Moreno-gleccser találkozik az Argentino-tóval, lassan és folyamatosan mozgó, akár hatvan méter magas kékesfehér jéghegyek zuhannak a tó vizébe, nagy robajt keltve. 

A keleti oldalon, ahol a tavak melletti, alacsonyabban fekvő pampák találhatóak, a parkon belüli nemzeti rezervátum három különálló egységre oszlik: északon Viedma, délen a központi zóna, valamint a Zona Roca (Sziklás Zóna). Az első zónának nevet adó Viedma egy nagyon mély, gleccserek által kialakított tó, amelynek alja 900 méterre van a vízszinttől. A közelben lévő Fitz Roy-hegy 3400 méteres magasságával extrém nehézségű kihívás a hegymászók számára. A szinte függőleges sziklák nagyon csúszósak, emellett állandóan erős szelek és havazás nehezítik a körülményeket. Ez a hegycsúcs egyben  Santa Cruz tartomány szimbóluma is, ezért fel lett tüntetve  annak címerén és a zászlóján. Előkelő helyet foglalt el tehuelche mitológiában, ahol az Elal nevű hős kapcsán jelenik meg. 

Habár bolygónkon általában legalább 2500 méteres tengerszint feletti magasság felett fordulnak elő nagy jégtömegek, a Santa Cruz tartomány gleccserei mindössze 1500 méteres tengerszint feletti magasságon állnak. Fokozottan védett állatfaj a huemul, egy Chilében és Argentínában élő szarvasféle. A park füves  részein élő állatoknak és növényeknek alkalmazkodniuk kell az extrém száraz és hideg körülményekhez. A pázsitfüvek alacsony, tömör csomókat alkotnak merev levelekkel és vastag szárral, hogy csökkentsék a párolgást. Gyakoriak a kör és félhold alakú bokrok, mint például a neneo. Erdős részeket is láthatunk erre, amelyeket bükk, vadcseresznye és nire fák alkotnak. A legnyugatibb részeken, a Mayo-hegy lejtőjén húzódik  a Magellán-erdő. Itt és a környező területeken a tavak szintjétől körülbelül ötszáz méterig a meggyfa dominál, amely megnőhet akár húsz-harminc méter magasra is. A meggy mellé fahéj és bodza is társul.

A fentebb is említett tehuelch nép tagjai Patagónia zord tájain vándorló életmódot folytattak, évszakoktól függően. Azt mondják, hogy egyszer Koonex, a tehuelchek törzséből származó öregasszony már nem tudott járni, mert fáradt, öreg lábai feladták a küzdelmet. Koonex megértette a sors és a természet törvényét. A törzs asszonyai guanakó bőréből ( a láma rokona) készült sátrat készítettek, sok fát és élelmet gyűjtöttek, hogy az öregasszonyt felkészítsék a halálra. Ugyanis otthagyták őt egyedül a pusztában meghalni. Sok nap és éjszaka telt el, mire a tavasz végre beköszöntött. Kibújtak a fák hajtásai, megérkeztek a fecskék és a lilék, új élet kezdődött. Koonex sátorára egy kisebb madárcsapat szállt rá boldogan énekelve. Az öregasszony meghallotta ezt, aztán a sátor belsejéből szidta őket, amiért magára hagyták a hosszú, kemény télben. Erre a chingolito nevű madár így válaszolt: - Ősszel elmentünk, mert elfogyott az élelem. Télen pedig nincs hova menni. - Megértelek – válaszolta Koonex – ha ez okozza a problémát, mostantól lesz ennivalód, én pedig ezentúl soha nem leszek egyedül. Aztán az öregasszony végleg elhallgatott. Amikor egy széllökés hirtelen megfordította a sátrat, alatta egy szép, tüskés bokor bukkant fel  illatos sárga virágokkal. A nyár közepére ezek a virágok gyümölcsökké változtak át, majd őszre kék színűek lettek. Ettől a naptól kezdve sok madár nem vándorolt el, mert enni akartak az új gyümölcsből. Ezt a legendát örökítette meg egy szólás is:  Aki eszik a calafate gyümölcsből, mindig visszatér.

 calafate.jpg

 

argentina.png

Szólj hozzá

délamerika