Tavi szörny, mozgó sziget, ember nem járta mocsarak és víz alatti kincsek -ezek teszik az Ypoa-tavat és környezetét rejtélyessé. A több mint százezer hektáros azonos nevű nemzeti park része, amelyet az 1992. évi rendelet nemzeti park rezervátummá, a 2017-es törvény pedig védett területté nyilvánított. Sajnos ez csak névleg védett térség, nincsenek parkőrök és  a környezetszennyezés is súlyos károkat okoz. A tavat az Ybycuí-fennsík veszi körül, partjai mentén a Neembucu-mocsár húzódik. Ez a sekély tó átlagosan másfél méter mély, maximálisan pedig három méter.  A komplexum magában foglalja az Ypoa-tavat, a Cabral-, a Vera- és a Parana-lagúnákat, valamint a szomszédos torkolatokat . A víztározó gátak az aljzatban vagy talajban gyökerező mocsári növényzet csoportjai, amelyek a legtöbb esetben a vízen úsznak. Mivel a mocsaras föld alkalmatlan a mezőgazdaságra, a terület gazdaságainak és tanyáinak fő termelőtevékenysége az állattenyésztés. Ennek eredményeként nagy erdőterületeket alakítottak át legelőkké az állatok hizlalására. A védett terület biodiverzitását fenyegető másik veszély az olyan fajok orvvadászata, mint a szarvasok, aligátorok és vízidisznók, valamint az ipari hulladék lerakása, amelyek a Caanabé-patakon keresztül szennyezték a tó vizét. A park állatvilága változatos, olyan fajokkal, mint a tukánok, a nandu, a suruku'a trogon, az inambú (foltos tinamu), a mbiguá kormorán, az örvös csája, a caburé bagoly, a kapibara, nyulak, majmok, szarvasok, krokodilok és különféle kígyók. A terület növényzete szorosan kapcsolódik a Neembucu mocsárhoz. A parti és vízi növényzet többek között a camalote (vízijácint), a cana brava nád, az amazonasi tündérrózsa és a pirí (bogáncsfű).

A Pa'i Kue vagy Acaray néven ismert sziget nevét onnan kapta, hogy egy pap élt ott a Guasu-háború előtt. A helyszínen metszett kerámiamaradványokat is találtak, amelyek négyezer évvel ezelőttre tehetőek és feltehetően a Sambaquí, a guarani előtti nép idejéből származnak. A későbbi régészeti ásatások további égetett anyagmintákat, valamint csontmaradványokat tártak fel. Erről  a szigetről az a hír járja, hogy néha változtatja a helyét és mindig máshol jelenik meg a tó közepén. Már nem élnek rajta emberek, csupán vízi életmódhoz szokott állatok. A szigetet veszélyes megközelíteni, mert bárki beragadhat az iszapos talajba. A tóban élő szörnyet az ismert dokumentumok először 1982-ben említették. A mítoszok szerint a szigeten él rejtőző életmódban, gyakran az iszapban megbújva. Máskor a tóban  felkavarja a vizet és erős örvényt generál, hogy elriassza a titkait meggyalázni szándékozó betolakodókat. A legtöbb beszámoló alapján hét méter hosszú lehet, ló alakú feje van és hasonlít a régi dinoszauruszokhoz.

Évszázadokkal ezelőtt a paraguayi jezsuiták gyülekezetének elöljárója elrendelte, hogy öntsenek olyan harangot, amelynek rezonanciája a legtávolabbi vidékekről is hallható. Ehhez rezet, vasat, aranyat és ezüstöt használtak fel, hogy a harang erőteljesebb, mélyebb, hangosabb legyen. Szent könyvekből választottak ki a megfelelő feliratokat, hogy azokat a megálmodott harang tetejére véssék. A terv szerint miután elkészült, az egyik legszebb és legművészetibb jezsuita templom átriumában helyeznék el a városközpontban, hogy hangja messzire szóljon. Felbéreltek néhány öntőművest és technikust Olaszországból, akik nagy tiszteletnek örvendtek hazájukban. Előkészítették a szükséges fémeket és eszközöket, a formát és a tégelyt. Miután elkészítették a formát, csak akkor vették észre, hogy a munkájuk nem jól sikerült.  Hiányzott egy újabb fémes elem, az ötvözet nem keveredett jól. Újra kellett olvasztaniuk, mert a fémeknek nagyobb hőmérsékletű tűzre volt szükségük, az ezüst nem volt hajlandó összeolvadni a vassal. Az elöljáró tudomást szerzett a kudarcról, ingerült lett és idegességében hivatalosan is szigorú fellépéssel fenyegette meg a technikusokat. Ezt mondta: - Ha a második olvasztási folyamat sem sikerül, büntetés lesz érte a jutalom.  Mivel a fémek mennyisége jelentősen fogyott, több aranyat és ezüstöt kellett hozzáadniuk a keverékhez, hogy elérjék a kívánt méretet és hangzást. Az értékesebb fémek elvesztését pótolni kellett, mert ha az utolsó olvasztási folyamat ismét kudarcot vall, az elöljáró ezt árulásként értelmezi az egyház ellen. A munkások között ott volt egy indián is, akinek szép leánya messze földön híres volt és az  Ysapy (harmat) nevet kapta. Szemei ​​könnyeket hullattak, mintha víz lett volna a pupilláiban. A szobalányán keresztül értesült a főnök munkásokra vonatkozó fenyegetéséről. Amint összegyűjtötte a kincseit, elment a falu bölcs emberéhez, aki tökéletesen ismerte az ásványtan titkait és a fémek keverésének módját. Elismert mágus és asztrológus volt. Ysapy-t kedvesen és szívélyesen fogadta, aztán tanulmányozni kezdte könyveit. Megvizsgálta a csillagokat, különösen a hét kecskebakot, majd azt mondta: az arany és a réz nem fér össze, az ezüst és a vas soha nem egyesül, hacsak egy szűz teste nem oldódik fel ugyanabban az olvasztótégelyben és még inkább a vére az olvadt fémek vérével. Ysapy boldogan tért haza, de nem talált senkit, aki hajlandó lett volna ilyen öngyilkosságot elkövetni. Elérkezett a döntő nap, amikor újra megkísérlik a munkát, a megálmodott nagy, szimbolikus harang elkészítését. A folyadék mind inkább vörösödött, buborékok jelentek meg felszínén. A munkások abbahagyták a máglya táplálását abban a pillanatban, amikor Ysapy a forró folyadékba ugrott, feje belemerült és halk, dallamos hang hallatszott, amely a harangmadár énekéhez hasonlított. Az apa a bűntudattól vezérelve utána akart ugrani, de társai visszatartották. Pillanatokkal később a teljes siker után meghalt. Később a jezsuitákat az ország uralkodói üldözték, és el kellett hagyniuk az általuk sok áldozattal épített városokat és településeket. Röviddel az ország elhagyása előtt  úgy döntöttek, hogy elrejtik a harangot. Megparancsolták az indián törzsfőnöknek, hogy vigye el oda, ahová a legjobbnak látja. Az indiánok el is döntötték, hol rejtik el, de ehhez előbb át kellett kelniük az Ypoa-tavon. A harangot csónakba tették, de a mocsaras területre érve a kachivéo kenu gyökerekbe ütközött és felborult, a harang pedig lesüllyedt  a tó fenekére. Mások szerint a szörny rántotta a mélybe őket. A mai napig hallani lehet  főleg éjszaka a síron túlról megszólaló csengését.