A kubai Juventud, vagyis a Ifjúság szigete tele van természeti csodákkal és kalózkincsekről szóló legendákkal.  Az ide látogatók távozásuk után felejthetetlen élményekben részesültek, mintha testükben és lelkükben is megfiatalodtak volna. A történelem során legalább százféle névvel illették ezt a szigetet. Az indiánok Camaraco-nak, Ahao-nak és Siguanea-nak nevezték, Kolumbusz Szent János-szigetnek, Diego Velázquez pedig Santiago-nak. Nagyon sokáig Pines-nek ismerték. Kincses szigetnek is hívták Robert Stevenson regényeinek köszönhetően, mint például a Kubai Szibéria, A papagájok szigete, Az efelejtett sziget és a Kalózsziget. A közhiedelem szerint a barlangok, a tengerpart és a közeli tengerfenék rengeteg kincset rejt, amit egykor a gyarmatosítók loptak el az indiánoktól. Őslakói a siboney indiánok voltak, ők alkották a keleti part sziklafestményeit is. Bibijagua tengerpartja fekete homokjáról híres, amelyet az eső és a tenger eróziós hatása a márványon alakított ki.

Punta Frances tengeri parkja a sziget délnyugati részén az egyik legjobban megőrződött tengerparti ökoszisztéma bolygónkon. A sűrű, érintetlen növényzet teljessé teszi a trópusokról alkotott ideális képünket. A pálmaerdők nagyszámú kubai trogonnak, kecskemadárnak és papagájnak adnak otthont. A tengerpartot meredek sziklák kísérik számos barlanggal, akár a víz alattiakkal is. Punta Frances területén nemzetközi búvárközpontot is kialakítottak, ahová rengeteg turista érkezik. Nem messze innen, a Siguanea-öbölben ugyanígy bárki búvárkodhat és élvezheti a tengeri világ rejtelmeit. A part menti vizekben megtekinthetjük a korallok változatos, több mint negyven fajtáját. Az öböl Zambo nevű részén hetven elsüllyedt hajó roncsaira bukkantak, amelyeknek többsége továbbra is ismeretlen eredetű. A búvárhelyek annyira népszerűekké váltak, hogy el is nevezték azokat: Kék barlang, a tarpon halak barlangja, Szerelem alagútja, Fekete korallfal, Kalózhorgony, Kis Királyság, Korallszikla.

A Lanier-mocsár felkerült a ramszari vizes élőhelyek listájára gazdag és változatos élővilágának köszönhetően. Területe két részre oszlik, amelyet a Cayo Piedra nevű híd választ el egymástól. Jellegzetes növénycsoportosulása a yana vagy fűrészfű. Mangroveerdők, elárasztott füves területek, korallzátony-lagúnák is előfordulnak. A krokodilok számára külön farmot, védett területet alakítottak ki, ahol zavartalanul szaporodhatnak. A teknősök közül több veszélyeztetett faj fordul elő, mint például a zöld tengeri teknős.

Punta del Este négy barlangból álló rendszeréről és sziklarajzairól híres. Az ábrák többsége görbe vonal, piros és fekete színekkel. A szén-14 vizsgálatok alapján 850-ben keletkeztek, habár sokak szerint ennél jóval régebbiek. A felhasznált anyagok szintén rejtélyesek, de azt feltételezik, hogy tengeri csigák belsejét használhatták, amely kibelezve kékre, pirosra és feketére változik. A napsugarak minden nap behatolnak az első számú barlang bejáratán, követve a falfestmény körei által kijelölt asztrálpályát, majd titokzatosan megvilágítják annak különböző szakaszait. A tavaszi napéjegyenlőség idején az első napsugár áthatol a mennyezeten lévő lyukon és egy kerek kőre esik, amely a barlang közepén található.

A sziget legrégibb újkori legendája Kolumbusz Kristófhoz, Amerika felfedezőjéhez kötődik, aki második útja során járt itt. Kuba déli partjainak feltérképezése után végig azt hitte, hogy Ázsiát járta körbe. 1494. június 13-án délkeletnek fordult, majd nem sokkal ezután nagy szigetet látott magas hegyekkel. Szent János apostolról nevezte el az új földet. Amint Kolumbusz hajói a Siguanea-öböl vizeihez értek, csapdába kerültek, az errefelé gyakori hurrikán kárt tett a hajókban. Állítólag ez volt az a hely, ahol a legtovább tartózkodott az Újvilágban tett utazásai során. Kolumbusz leírásai alapján a sziget őslakói teljesen meztelenek voltak, de ismerték a tüzet. Később a sziget híres kalózok támaszpontjává vált, mint az Olonés és Henry Morgan. Az öböl partján valószínűleg el van rejtve az a kincs, amelyet Latrobe francia közlegény rabolt el a spanyoloktól néhány nappal azelőtt, hogy elfogták. A kincsekkel megrakott és Spanyolországba tartó hajóknak csupán a negyede érte el úti célját. Cyrus Wicker amerikai felfedező 1919-ben több, korallsziklákba ágyazott drágakőbevonatú arany karkötőt fedezett fel. A régió lakóinak nagy része még most is saját felelősségére folytatja a kincsek felkutatását.

 Az Ifjúság-szigetet kis mérete ellenére sok folyó és patak szeli át. A legismertebb forrás a Sante Fe-folyót táplálja. Az ehhez kapcsolódó legendát először Alexandre Esquemeling kalóz mesélte el a XVIII. században. A régi időkben Pines-szigetét befolyásos indián törzs uralta, akiknek főnöke Tacamena volt. A nép békében és teljes jólétben élt, elzárva a külvilágtól. Amikor Tacamena már nagyon idős lett, a törzs öregjei tesztelni akarták fiának, Auquimairo-nak a bátorságát. Kuba szigetére küldték, de ő nem tért vissza. Apja aggódott érte, ezért elküldte legjobb harcosait, hogy felkutassák őt. Amikor rátaláltak, Auquimairo a békéről beszélt Kuba indián törzseinek. Otthon a törzsfőnök csalódottan hallgatta fia szavait, aki nem új földeket ment elfoglalni, hanem xsupán össze-vissza fecsegett idegen embereknek. A fiú nem hagyta magát és így szólt apjához: 

– Látod azt a fát, amely a hegy tetején nő a legzordabb körülmények között, száraz talajon? Ez a fa kevés gyümölcsöt terem. Viszont a síkság termékeny talaján növekedő fák bőséges gyümölccsel látnak el bennünket. Tudhatnád, hogy jobb békében élni, mint háborúban.

Az apa nem értette meg fia bölcs szavait, tele lett haraggal engedetlensége miatt. Felkapta lándzsáját és átszúrta vele Auquimairo testét. Másnap a forró szél veszélyes betegséget hozott magával, amitől minden indián beteg lett. A sors úgy hozta, hogy a kubai indiánok megtalálták és felismerték annak az indiánnak a holttestét, aki a békéről beszélt nekik. El akarták temetni tisztességgel, de amint felemelték a testet, azon a helyen forrás tört a felszínre. A Béke tavaszának nevezték el (napjainkban Santa Rita). Ennek vize meggyógyította  Tacamena-t és népét. Szervezett programok keretein belül Fidel Castro kormányzása alatt különböző betegségekben szenvedő embereket küldtek a forrás vizéhez, akiknek háromnegyede meggyógyult, köztük rákbetegek is.

Az Ifjúság-sziget legendái közül talán leghíresebb az 1844-ben játszódó történet, amely a sziget legnagyobb településén, Új Gerona-ban játszódik. Ebben az időben rosszindulatú polgármester kormányozta a várost, aki sanyargatta a népet. Amikor elege lett a panaszkodásokból és siránkozásokból, arra utasított mindenkit, hogy énekeljenek neki. Az emberek elkészítették a Sucu Sucu nevű hangszert kagylókból, rozsdás machete-ből és fából. A hangszer pontosan olyan hangot adott ki, mint egy vonyító kutya. A polgármester háza elé mentek éjszaka és addig nem hagyták abba a kornyikálást, amíg az ki nem jött. Annyira dühös lett, hogy fehérneműben szaladt ki a nép elé, karddal a kezében. Megpróbált néhány zenészt megölni, de a nép haragja elől nem menekülhetett: a Sucu Sucu-val elvágták a torkát. Így találták fel ezt a hangszert, amely azóta is az Ifjúság-szigeten rendezett fesztiválok kihagyhatatlan eleme.