A Forró-tó egy természeti csoda Dominikán, a karibi szigetországban. A Morne Trois Pitons Nemzeti Parkban található, amely a világörökség része, vulkanikus tájairól és változatos ökoszisztémáiról ismert.  Ez a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű tava, melyet szürreális táj vesz körül, ködbe burkolózó sziklákkal és buja növényzettel. A tó nevét vizének állandó kavargásáról kapta, amely földöntúli látványt nyújt. A Forró tó egy beomlott vulkáni kráterben található, ami hozzájárul egyedi geológiai jellemzőihez. Sűrű esőerdő veszi körül, ezért csak nagy kihívást jelentő túraútvonalon közelíthető meg. A geológiai formáció szorosan kapcsolódik a Dominika szigetére jellemző vulkáni tevékenységekhez. Maga a sziget a Kis-Antillák vulkáni ívének része, amely az atlanti tektonikus lemez karibi lemez alá süllyedésével jött létre. Az eredeti vulkáni szerkezet katasztrofális eseményen ment keresztül, ami a kráter összeomlását eredményezte. Ezt az összeomlást robbanásos vulkáni tevékenység vagy a magmakamrák kiürülése okozhatta. A tó forró vizét folyamatosan pótolják a földalatti források, ami az állandó forrást és kavargást eredményezi. A környéken fumarolák (gőzkivezető nyílások) is vannak. A víz különféle oldott ásványi anyagokat és gázokat tartalmaz, amelyek hozzájárulnak a tó jellegzetes megjelenéséhez és jellemzőihez. Bár a pontos mélység az aktivitás változásai miatt változhat, a becslések szerint 60 és 65 méter között mozog.  A víz hőmérséklete rendkívül magas, gyakran eléri a forráspontot, de akár meg is haladhatja ezt.  A kén szaga gyakran érződik, ezért nem biztonságos megközelíteni a helyet. 

Az őslakos kalinago nép tagjai, akiknek mély történelmi kapcsolataik vannak Dominikával, misztikus helynek tekintették ezt a tavat.  Gyakran tekintik Dominika egyedi és dinamikus természeti tájának szimbólumának. Az ország egyik pénzjegyén is szerepel, tükrözve a nemzeti identitásban betöltött fontosságát. Laudat, a hegyek lábánál fekvő kis falu lakói sokszor mesélik el Lamara történetét, aki a tóban élő sellő. Nem tudni miért választotta otthonának a barátságtalan környezetet, talán védi azt vagy pedig elátkozták és két világ között rekedt, sem a földhöz, sem a mélységhez nem tartozik. Egy dologban azonban mindenki egyetért: nem jó szándékkal közeledik az emberek felé. A falu lakói mindenkinek azt tanácsolták, hogy ne menjenek egyedül a forró tóhoz és ha énekszót hallanak ott, forduljanak vissza. Jovan ezeknek a történeteknek a hallgatójaként nőtt fel. Megmászta a sziget legmagasabb csúcsait, úszott rejtett mélységekben az óceánban és bejárta az esőerdőt. De a forró tóról ő sem tudott jóformán semmit, mert azt nehéz volt megközelíteni. Hajnal előtt útnak indult, miközben a reggeli köd még mindig a hegyekre tapadt. Nem bizonyult könnyű feladatnak az ösvényen haladni, a sáros és csúszós terep embert próbáló feladatnak ígérkezett. Az esőerdő a vadon hangjaitól  élő koncertté változott, madarak énekeltek a lombkoronákon, láthatatlan élőlények másztak az aljnövényzetben. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodott, a levegő kén szagával telt meg, lába alatt a talaj is felforrósodott. Órák teltek el, mire elérte az utolsó emelkedőt. A fák megritkultak, helyüket sziklák és gőzölgő kürtők vették át. Aztán végre felbukkant a gőzölgő tó. Felszíne úgy forrott, mint az edényben lévő víz, sűrű gőzfelhők csaptak fel és eltakarták az eget.  Végül sikerrel járt, de amint ott állt, furcsa hang hallatszott. Először halkan, aztán egyre hangosabban hallotta az éneket. Nem angol vagy kreol nyelven hangzott, hanem ismeretlen nyelven. Jovan észrevette a sellőt, amint az egyik tóparti sziklán ült, sötét haja nedves hullámokban omlott a vállára.