Nicaragua talán Amerika legszebb állama természeti értékeit figyelembe véve. Az ország neve a Nicarao nevű  indián főnök nevéből származik, aki  a nagy tó partján élt. A tó megnevezésére azonban a helyiek gyakran használják a Cocibolca szót is  az egyik nagyváros után vagy az édes tenger jelzőt. A Nicaragua-tó a Föld húsz legnagyobb tavai közé tartozik. A Tipitapa folyón keresztül északnyugati szomszédjához, a Managua-tóhoz kapcsolódik. A két tó korábban  óceáni öböl része volt, amely egy vulkánkitörés után belvízzé alakult. Néhány tengeri halfaj a tóban rekedt, aztán az idők során megtanultak alkalmazkodni az új környezethez. Fontos tudni, hogy a Nicaragua az egyetlen olyan édesvizű tó, amelyben óceánban előforduló halak és más állatok is élnek: például a kardhal, a tarpon és a bikacápa. Délnyugaton a tavat egy keskeny szárazföldi folyosó választja el a Csendes-óceántól, a húsz kilométer széles Rivas-szoros.

A Nicaragua-tó híres a hirtelen kitörő, erős és pusztító viharairól, ezért errefelé eléggé veszélyes a hajózás és az egyéb vízhez kötött tevékenységek. Több mint négyszáz sziget alakult ki a tóban, amelyek közül háromszáz Grenada városától nem messze található az északnyugati parton. A szigetek többségét sűrű növényzet borítja, amely trópusi gyümölcsfákat is magában foglal. A legnagyobb sziget az Ometepe, amelyet eredetileg két különálló vulkán uralt, a Concepcion és a Madera. Egy nagy erejű vulkánkitörés következtében a láva hidat képezett a két vulkán között, amelyet ma Tistian Isthmus-nak hívnak. Az Ometepe-szigetre rendszeres kompjáratok indulnak Granada-ból és Rivas-ból, de a helyiek csónakokkal közlekednek. Egyes szigeteken még nyaralók és szállodák is találhatóak, ahol minden látogatót szívesen fogadnak. A Solentiname vulkáni eredetű szigetcsoport, melyeken több madár- és vadrezervátumot is létesítettek.

A tó partjai mentén többféle ökoszisztéma található. Délen és délnyugaton leginkább nedves trópusi erdők, míg a keleti, északi és nyugati részeken szárazabb, kevésbé sűrű erdők és mezőgazdasági területek találhatóak. A Maderas és Mombacho vulkánok teteje egyedülálló ökoszisztémáknak ad otthont, a felhőerdőknek.  A vízparton gázlómadarak, például kócsagok és gémek tanyáznak, míg a kormoránok inkább a tó belső részein vadásznak halakra. A tudósok eredetileg azt hitték, hogy a tóban élő cápák endemikus fajt alkotnak, melyet nicaraguai cápának neveztek. 1961-ben azonban fény derült az igazságra, miután az egyik példányt összehasonlították  a bikacápával. Ezek a nagy halak a lazachoz hasonlóan képesek akár kiugrani is a vízből a folyókon felfelé, ebben az esetben a San Juan zuhatagain. Idővel a cápák alkalmazkodni kezdtek az édesvízhez, még szaporodni is tudtak benne. Mivel agresszívek és veszélyesek voltak az emberekre nézve, a folyó partján cápauszony-feldolgozó üzemet hoztak létre, és évente több ezer példányt öltek meg. A populáció drasztikusan lecsökkent, mára csak néhány maradt belőlük.

A fekete cadejo-k olyan lények, amelyek úgy néznek ki, mint a kutyák, de sokkal nagyobbak azoknál. A nicaraguaiak vagy a nicák szerint ezek nem valódi állatok, hanem szellemek, mivel képesek megváltoztatni a méretüket. Általában olyan részeg férfiak előtt jelennek meg, akik éjszaka hazafelé tartanak. A fehér cadejo-k ezzel szemben ártalmatlanok és bárkinek segíthetnek. Az Ometepe-szigeten élők többsége egyetért abban, hogy  a túlvilág lényei olykor valamilyen formában meglátogatják az embereket. Egy Carlos nevű férfi például gyakran látta a cadejo-kat vagy a Mona-t, amely majom formájában mutatkozik.  Sokan nem értik, hogy miért ijednek meg a szigetlakók egy olyan állattól, mint a majom,  amelyet szinte minden nap látnak. A Mona azonban nem közönséges majom, mert a társainál jóval nagyobb és emberi arca van. A környéken élő boszorkány is át tud változni ilyen állattá.  Nemrég tele voltak a hírek azzal a tragédiával, amikor egy turista egyedül kísérelte meg megmászni a szigeten lévő Concepción-vulkánt. A holttestét két héttel később találták meg. Az emberek azt hitték, hogy a chupacabra szívta ki a vérét, amely az itteni legendák szerint a kutya és a denevér közösülése folytán kelt életre és állítólag Ometepe vulkánjaiban lakik. Ezeken a legendákon túl  sok más történet szól magának a szigetnek a kialakulásáról is. Eszerint a terület egykor az istenek völgye volt, Valle Caopolca néven. Ometepetl a tó partján élő törzs hercegnője volt, aki azért vált híressé, mert beleszeretett a rivális törzs egyik tagjába. Mivel mindenki más ellenezte a kapcsolatukat, a szerelmesek menekülőre fogták a dolgot, végül pedig a hegyekben lévő sűrű erdőkben rejtőztek el. Nem sok idő elteltével rájuk találtak üldözőik, ezért öngyilkosságot kellett elkövetniük egymás karjaiban. Amint Ometepetl meghalt, özönvíz árasztotta el a környéket. Szinte minden élőlény elpusztult, az esőzések emlékét pedig az Istenek völgye és a Nicaragua-tó tanúsítja napjainkban . A hercegnő mellei a Conception és Maderas nevű vulkánokká változtak Ometepe szigetén. Nagrando-nak, a hercegnő szeretőjének nemi szervéből a Zapatera-sziget lett a tó nyugati partján.

A Charco Verde (Zöld-tó) sajátos színét a benne élő algáknak köszönheti. A lagúna körüli ösvény a tóparthoz vezet, ahonnan kilátás nyílik Quiste szigetére és a Maderas vulkánra. A legnépszerűbb történet a Chico Largo domb démoni alakjáról szól, aki a zöld tó alján lakik. Nem mindenki láthatja őt, de akik előtt felfedi magát, megpróbálja meggyőzni őket arról, hogy írjanak alá egy szerződést és adják el a lelküket. A lagúna fenekén lévő Encanto nevű faluban olyan emberek laknak, akik Charco Verde-ben gyümölcsöt szedtek és vadásztak. Büntetésből tehenekké, sertésekké, krokodilokká vagy teknősökké változtatták mindannyiukat. A környék hentesei azt állítják, hogy olyan borjúkat és teheneket találtak, amelyeknek aranyfogaik voltak, mint az embereknek.