Új-Britannia a Pápua Új-Guineához tartozó Bismarck-szigetek legnagyobb tagja, melyet szinte teljes egészében trópusi esőerdők borítanak. A környező szigetekhez hasonlóan a Tűzgyűrű körül, nagyrészt vulkáni folyamatok következtében alakult ki. A  sziget középső részén fekvő Nakanai-hegységben és a tengerpart mellett több aktív vulkán tör a magasba, köztük a 2 300 méternél magasabb Ulawun, a Langila, a Tavurvur és a Garbuna-csoport vulkánjai. A Tavurvur nagy erejű  kitörése 1994-ben elpusztította Rabaul-nak, a sziget székhelyének nagy részét.  A város számos épülete még mindig méteres hamuréteg alatt fekszik.

Új-Britannia híres föld alatti barlangjairól, amelyek a hegyek mészköves tájait tarkítják. Egyetlen barlangon belül is rengeteg rovar, denevér és repülő róka található meg nagy számban. A függőleges falakkal rendelkező víznyelőkben, amelyek akár földalatti folyókban is végződhetnek, további új fajokat fedeznek fel.  Az ausztrál Chrs Borough és barlangász kollégája, Reid helikopterrel érkeztek Tuke falujába, melynek közelében a 460 méter mély nagy lyuknak nevezett víznyelő volt. A helyiek szinte soha nem merték megközelíteni ezt  a helyet, mert szerintük démonok és emberevő krokodilok éltek annak fenekén. Az ausztrál expedíciót követően számos sikertelen próbálkozás után svájci barlangászok 320 méterre ereszkedtek alá. Kiderült, hogy a víznyelő alját egy folyó képezte, néhol vízesések formájában, egy összetett föld alatti rendszer részeként. Az egyik barlangász sajnos megfulladt, majd a segítségére siető mentőhelikopter meghibásodott és a közeli folyóba zuhant.  A helyi törzsi lakosok által hangoztatott átok ellenére, amely  a barlangokba belépő kíváncsiskodókat sújtja,  Wunung-szoros titokzatos kísértetfolyóit a későbbiekben nagyon sokan próbálták teljes terjedelmükben feltérképezni.  Az elsődleges cél az Ora folyó barlangjainak feltárása volt, valamint további járatok felkutatása a térségben.  Egy francia csapat 1995-ben fedezte fel a Minye és a Muruk részben víz alatti barlangokat, amelyek több mint ezer méter mélyek, így a déli félteke legmélyebb barlangjai.

Az 1970-es évek elejétől az 1990-es évek végéig a Dakataua-tó jelentős médiafigyelmet keltett világszerte állítólagos vízi szörnye, a migo miatt. Új-Britannia lakói rendkívül karcsúnak és hosszúnak írtak le. 1994 folyamán egy japán tévés produkciós cég két expedíciót indított a tóhoz, stábjukat pedig mindkét alkalommal  elkísérte a híres amerikai biológus, Roy Mackal. Nagyjából öt perces videófelvételt készítettek arról, ahogyan a migo felbukkan a tó felszínén. Az egyik szegmensben a vízben mozgó hosszú állat három különböző része látható. A migo egyesek szerint Új-Britannia kiterjedt föld alatti folyórendszereiben él rejtett életmódot, amelyek összeköttetésben lehetnek a tavakkal is. A Dakataua mellett az állóvizek szinte minden típusa megtalálható Új-Britannián, közülük az egyik leghíresebb a  szintén kalderában kialakult 360 méter mély Wisdom-tó.

Az állat- és növényvilág nagyon változatos, de Óceánia jellegzetes faunájához hasonlóan nincsenek nagy termetű ragadozók. A különleges madarak között szerepel a vöröstorkú császárgalamb, az új-britanniai jégmadár, a kékszemű kakadu, a lila hasú lóri és még sok más. A fajok nagy részét alig tanulmányozták, szinte folyamatosan bukkannak elő ismeretlen képviselőik. A történelem során először 2024-ben fotózták le a ritka új-britanniai héját. Az utolsó dokumentált tudományos feljegyzés a madárról korábban 1969-ből származott. Tom Vierus, egy Fidzsi-szigeteken élő fotós 2024 márciusában a WWF által támogatott csoporttal utazott a szigeten. Miközben a helyi közösség tagjaival együtt áthaladtak az esőerdőn,  Vierus számos madárfajt lefényképezett, köztük az elveszettnek hitt fajtát is.

  Új-Britannia változatos és összetett hagyományos kultúráknak ad otthont. Míg a keleti Rabaul körzetben élő tolai közösségek anyaági   társadalmat alkotnak, más csoportok patriarchális felépítésűek. A hagyományok és ősi hiedelmek még napjainkban is döntően meghatározzák az emberek társadalmi viszonyait, erre pedig jó példa a dukduk vagy más néven tabuan nevű titkos társaság. A XX. század közepén Pápua Új-Guinea  Kelet-Felföld tartományának és a Bismarck-szigetek lakóit rejtélyes betegség kerítette hatalmába, amely szinte mindenhol végzett a felnőtt nőkkel és gyerekekkel. A fore nép tagjai kuru-nak nevezték el, amely remegést jelent az ő nyelvükön. Haláluk előtt az emberek elvesztették uralmukat végtagjaik és testi funkcióik felett, majd remegés kíséretében elpusztultak. A prionbetegség egy fajtája, a kuru talán progresszív neurodegeneratív betegség, amelyet a szervezet normál prionfehérje alakjának megváltozása okoz. Terjedésének legvalószínűbb magyarázata az, hogy valamikor egy prionbetegségben szenvedő alany (például Creutzfeldt-Jákób-kór) halálát követően a közösség megette annak fertőzött szöveteit. Mivel a testet rituális módon feldarabolták és elfogyasztották, annak egyes szövetei rokonokhoz is kerülhettek. A nőket és a gyermekeket érintette a betegség leginkább, mert ők ették meg az agyat és a gerincvelőt. A kannibalizmusra visszavezethető elméletet sokan cáfolják, köztük az őslakos közösségek tagjai is. A fore emberek abban hisznek, hogy a kuru oka varázslás vagy boszorkányság. Negi-nagi-nak is nevezik, ami ostoba embert jelent, mivel a betegek spontán időközönként nevettek. Az őstölgy (casuarina) kérgét elfogyasztva a tünetek nagyban enyhültek és a betegség sem vált halálossá, ha időben kezelték. Daniel Gajdusek biológus annak érdekében, hogy megértse a kuru patológiáját, elindította az első kísérleti teszteket csimpánzokon.  Két éven belül az egyik csimpánznál kuru alakult ki, ami azt bizonyítja, hogy egy ismeretlen betegségfaktor fertőzött bioanyagon keresztül terjedhet, így képes átjutni a faji korlátokon más főemlősök felé.