A kannibálok szigete
Az ülő kutya alakú Malekula Vanuatu második legnagyobb és kulturálisan egyik legváltozatosabb szigete. Ugyanakkor az egyik legkevésbé látogatott is, mivel távoli és megközelíthetetlen, ráadásul arról is híres, hogy kannibálok élnek itt. A sziget nagy részét sűrű esőerdő borítja, amelyet folyók kereszteznek, januárban és februárban gyakoriak a hurrikánok. A sziget közepe feltérképzetlen, de vulkáni eredetűnek tűnik, habár Malekulán nincsenek aktív vagy inaktív vulkánok. Szinte az egész partvonalat korallzátonyok szegélyezik. A zátonyok az új apályszintig nőnek, ami a korallalapú part menti síkságokat magyarázza. Az egyetlen szárazföldi emlős, amelyet nem az ember hozott magával, a repülő róka. A zátonyokon és azokon túl számos különféle halfaj él. Nincsenek veszélyes szárazföldi állatok, rovarok vagy hüllők, egyetlen kígyófajta honos errefelé. A délnyugat-öböl körüli térség számos kulturálisan hasonló etnikai csoport otthona, köztük a lau-k vagy kis namba-k, a mewun-ok és a seniang-ok. Összesen harminc nyelvet beszélnek, habár a lakosság csupán húszezer fő. A falvak többsége elszigetelt, nem ritkák a törzsi háborúk sem. Két általános törzsi rendszer alakult ki itt. Ezek a nagy és kis Namba, amit bizony a pénisz mérete határozott meg. A férfiak hüvelyét ezzel a spirituális szövettel díszítették.
Az egyik legnagyobb értéktárgynak itt a disznó számított, így nem meglepő, hogy a disznóagyar a nemzeti zászlón is szerepel. Valahányszor egy faluban valamilyen nagy esemény történt, mondjuk új törzsfőnököt választottak vagy esküvőt tartottak, nagy ünnepséget és lakomát rendeztek. A házasulandó személy vagy az új törzsfőnök törzsben betöltött pozíciójának értékét sertések számában mérték. Nem volt ritka, hogy egyes falvak elszenvedték azt, amit ma gazdasági válságnak neveznénk és csődközeli állapotba kerültek, mert túl sok erőforrást fektettek a disznók megvásárlásába és leölésébe. A disznóagyarakat ékszerként és státuszszimbólumként használták, de természetes módon kellett hizlalni azokat, hogy minél kövérebbek legyenek. A felső szemfogaikat eltávolították, hogy az agyarak zavartalanul növekedhessenek. Az igazán tekintélyes törzsfőnökök olyan agyarakat viseltek, amelyeket kétszer hagytak a disznó állkapcsán keresztül meggörbülni.
Laus-ban gyakran tartanak ünnepi táncokat, amelyekhez a zenét óriási hasított dobokkal produkálják. A pókhálókból és agyagból készült bábokkal előadott temetési táncok a halottak rituáléinak részét képezik. Az egyik leghíresebb mewun szertartás, amely látszólag megszűnt, az Emberek Alkotása vagy Nogho Tilabwe néven vált ismertté. Időszakosan végezték, mert úgy hitték, hogy növeli a termékenységet és megőrzi a lakosság egészségét és erejét. A függetlenség elnyerését követően, miután a legtöbb misszionárius elhagyta az országot, a mewuni és seniangi emberek számos régi táncot és szertartást felelevenítettek. A férfiak szerepe a harc, a vadászat és a falu vezetése. A nők főznek, kézműves tárgyakat készítenek, házakat építenek. A pálmafélék leveleit (a kókuszdióból vagy a pandanuszból) főként szoros szövésű szőnyegekhez és házdíszekhez használják. Egy képzett szövő számára ez percek, nem pedig napok kérdése, így meglehetősen hatékony folyamat. Legnépszerűbb étel a laplap, amelyet általában jamszgyökérből készítenek. Először meghámozzák a jamszgyökeret, majd addig reszelik, amíg pépes állagú nem lesz. Ezután kevés vízzel vagy kókusztejjel összekeverik, bambuszcsövekbe töltik, majd nyílt tűzön megsütik. A másik népszerű étel errefelé nem más, mint az emberhús.
Általában csak néhány embert fogtak el, majd vittek az erre a célra kijelölt helyre, ahol megölték és megették őket. Valójában nem fogyasztották el az egész testet, csak a belső szerveket, a szív és a bordák körüli részt és a karokat. Az esőerdő mélyén létezik ilyen kannibál lelőhely, ahol nem ritkák az emberi maradványok. A fogságba ejtett ellenséges törzs tagjait vagy éppen a gyarmatosítókat függőleges kőhöz vonszolták, ahol megkötözték őket és késsel, szablyával elvágták a torkukat. A vért felfogták, majd a holttestet különálló, minden mástól elkülönített területre vitték, ahol feldarabolták, mint ahogyan az állatokat szokták. Lyukat ástak a földbe, forró köveket tettek bele és a húsdarabokat beledobták. Adtak hozzá jamszgyökeret is, tárót és az egészet lefedték banánlevelekkel, hogy benn tartsák a gőzt. A földalatti kemencében a szokásos sütési idő négy-öt órába tellett. Végül megfőzték és megették a nakmal-ban, ahová nők nem tehették be a lábukat. Itt található az a hely is, ahová a csontokat eldobták. A gyarmatosítás kezdetén, amikor még elfogadottnak számított a rasszizmus, szinte az összes misszionárius a kannibálok áldozatául esett. Ismert volt olyan eset is, amikor az egyházi vezetők úgy döntöttek, hogy több feláldozható misszionáriust küldenek Szamoáról azzal az ürüggyel, hogy a kannibálok talán hallgatnak olyan személyekre, akik kinézetben hasonlítanak rájuk. Az emberevés azonban talán még napjainkban is bevett szokásnak számít a sziget belsejében. A part mentén élők napjainkban barátságosak és vendégszeretők, akik szívesen fogadják a turistákat.
Mindhárom főbb etnikai csoport tagjai abban hisznek, hogy a halottak szellemei veszélyes hatással lehetnek az élőkre az elhunyt temetése után egy évig. A mewun-ok tizenkét órán át gyászolnak a haláleset után, majd igyekeznek nem feldühíteni az elhunyt szellemi jelenlétét. Egy év elteltével a szellemek a holtak földjére költöznek, amely a föld felszíne alatt van és sötét paradicsomnak neveznek. A megnyúlt, kúpfejű embereket különös megbecsülésben részesítették. Ezeket a törzsi embereket szebbnek és magasabb rangúnak tartották a közösség többi tagjánál a szellemvilággal való szoros kapcsolatuk és magasabb intelligenciájuk miatt. A földönkívüliekkel foglalkozó fanatikusok azt állítják, hogy ezek a kúpfejű lények földönkívüliekkel való keresztezés eredményei. Valójában szokatlan kulturális gyakorlat következtében deformálódtak a koponyák, melynek neve fejkötés. A fej bekötése körülbelül egy hónappal a születés után kezdődött el. A gyermek fejét minden nap bekenték a Navanai-Molo dióból készült égetett pasztával. Ez az eljárás puhítja a bőrt és megakadályozza a kiütéseket. A gyermek fejét ezután Ne'Enbobosit-tal, a banánfa belső kérgéből készült puha kötéssel kötötték be. Erre helyeztek pandanus pálmából készült fonott kosarat és ezt rostkötéllel erősítették hozzá. Ez a folyamat körülbelül hat hónapon keresztül minden nap folytatódott, hogy elérjék a kívánt formát.
